Azt vettem észre magamon, hogy már nem is annyira várom a Juve-meccseket. Korábban gránitba vésett énidő volt az aktuális forduló, múlt héten odáig jutottam, hogy amikor a bíró elindította a torinói derbit, én még a Pilisben verettem a paprika patak tanösvényén. Bevallom töredelmesen: utálom nézni, szétbasz tőle az ideg!
Amikor Pirlo távozását követeltem, azt írtam a poszt címében, “Nem Juventus!”, mert a klub identitásának szinte egyetlen eleme sem köszönt vissza a csapat játékában. Például nem nyert. Allegri Juventusa már Juventusabb, mint Pirlo Juventusa, ám ezek távolról sem annyira Juventusok, mint amennyire szeretnénk. Allegrié legfőképpen azért, mert az okádék játékot még lenyeljük, de csak ha nem történelmi hosszúságú szopószériában manifesztálódik. Minden szembejövő picsánrúg, olyan szarok vagyunk, mint utoljára Delneri idején, a hétszentségit már neki! Ez, drága barátaim, tarthatatlan.
A morzsányi, ami még megmaradt Allegri bizalmi tőkéjéből és hiteléből, csak akkor menthető, ha a mindkét fél számára leggyümölcsözőbb megoldást választják a felek a nyáron. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert az elmúlt két évtizedben Allegri alatt volt a legjobb Juventus-szurkolónak lenni (pont kicsúszik a húsz évből az általam látott legfaszább csapatunk), de ennek véget kell vetni. Allegrinek is így lesz jobb, a játékosoknak is így lesz jobb, a csapatnak és a klubnak is így lesz jobb.
Amikor egy edzőváltásról beszélnek a szurkolók, ritkán az anyagi vonzatáról van szó, de tudni kell, hogy a hadigazdálkodás kellős közepén, amikor a NextGenből igazolunk játékosokat, nagyon nem mindegy, hogy két edzőt fizetünk-e 2025 májusáig. Egyikük, ezt már most tudjuk, ott pulzál a világ tíz legjobban fizetett edzője között. És nem az, aki majd jön, hanem a másik.
Én nem akarom Thiago Mottát
Ez a nyilvánvalóan kényszerből alkalmazott stratégia, miszerint a saját utánpótlásunkból építkezünk, soha nem volt divat a Hatalmas Juventusnál. De ha már így alakult, a valamelyik vezetőnk által nemrég szarhalomnak nevezett NextGenből számos kiváló játékosunk lett Yildiztől Huijsenen át Souléig. Ott van még Barrenechea, Fagioli, Miretti, Illing, meg a többi legjobb korban lévő olasz, Locatelli, Chiesa, Gatti és Cambiaso. Rabiot-t bebukjuk, de ha valaki Bremert, Vlahovicot vagy esetleg Chiesát akarja vinni, azt könyörtelenül gatyára vetkőztetjük, és a fentiek nagy részében is bőven látunk piacképes potenciált. Egy részüket el is fogja adni a klub, de a másik részük marad (és jön hozzá Calafiori), és Rabiot-t biztosan megpróbálják valami komolyabb figurával pótolni. Így megyünk neki a következő szezonnak. De kivel?
Antonio Contéval. Nem Thiago Mottával. Nem a féregmúlt dönt, sajnos már mindkét entitásnál megtörtént a baj, hanem azért, mert a lelketlen zsoldosként viselkedő egykori Juventus-legenda sokkal biztonságosabb választás, mint az “egy jó szezonos” Delneris karizmát hozó Motta, akire szerint még idén is vár egy közepes pofára esés. Conte mellett sok vitathatatlan tényező áll, a másik serpenyőben pedig csupa érzelemvezérelt csacskaság van. A moralizáló puristáknak üzenem, hogy álljanak úgy Contéhoz, ahogy ő az Interhez: pragmatikus választás, szenvtelen döntés, amit szakmai szempontból nem lehet vitatni. (Csak patkányság, hogy kapnád be, te obsitos zsoldos!)
Én – magamat is meglepve – talán már örökre conteista maradok. Abban a szerencsében volt részem, hogy tombolva imádhattam játékosként, és a mai napig bekönnyezek, ha eszembe jut, hova emelte fel a duplahetedik csapatot edzőként. Az én szívemben Conte a haláláig Juventus-legenda! Nem tagadom, borzasztóan elárulva éreztem magam, amikor összeszarozta magát Milánó harmadik számú csapatánál, de én megbocsátó (naiv? lúzer?) típus vagyok. Gyere, Antonio, hadd fürösszelek az örömkönnyeimmel!
Annál is inkább, mert Conte profilja majd’ minden szempontból passzol. Az igaz, hogy túl sok az öncélú cselgép, az ilyen Soulé- meg Yildiz-féle csávókkal Antonio nem tud mit kezdeni. Nem baj, belőlük lesz lecsó Allegri kirúgásához és a Macska szerződtetéséhez. De a csapatot sújtó legnagyobb gondok orvoslására Conte a piócás ember, ez vitán felül áll.
Nála a játékosok a tudások felső határához közel (vagy azon is túl) teljesítenek, Allegrinél meg leépül mindenki. Conte haditerve egyszerű, mint a pattintott szakóca, de okosan tud rájátszani az ellenfél gyenge pontjaira, és a csapatai mennek a lefújásig, mint a kurvaélet! Nagyon gyorsan tud nagyon nagyot emelni egy csapat játékán, hogy mindenki érti és tudja a saját szerepét, és ha egysíkú is, sőt talán kiismerhető, Conte csapataiban mindig volt, aki hozta az extrát. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nagyon tud nyerni: Serie B bajnok két csapattal, Serie A bajnok két csapattal, Premier League bajnok, a kurva jó olasz válogatottja meg irtózatos pechhel, büntetőkkel esett ki az Eb-negyeddöntőben.
Igen, elárult minket. Igaz: nemzetközi kupát sem Contéval fogunk nyerni. Konzerválódik az avíttas 3-5-2, amibe jó néhány spílernek nehéz lenne helyet találni. De nem tudok senkit mondani, akivel nagyobb reményekkel futhatnánk neki a csapat újjáépítésének, mint Antonio Conte.