Két meccs, hat pont, egy behúzott rangadó, a 180-ból kb 100-120 percnyi Sarriball, a maradék rettenetes vergődés. Eddig ennyi. 

Ha 60 perc után azt is hihettük, hogy feltöröljük a Napolival a pályát, végül irtózatos mázli, és a Kulabá agyára rajtaütésszerűen ráülő köd kellett a győzelemhez. A Parma után a nápolyiak ellen is kiderült, hogy üzembiztosan kb. egy órát tudunk Sarriballozni, és utána hiába próbálunk allegrizni, az még nem megy valami hatékonyan. 

Rinyálni azonban nincs okunk, hiszen két győzelemmel, öt rúgott góllal állunk a tabellán, de sok minden látszik, ami egy részüket tekintve a szezon elején, másokat nézve az egész idényben gondot okozhat büszke seregünknek. 

Lássuk először a rangadót 

A Disznófejű jól gondolta, amit gondolt a meccs előtt: a tavaly kb defaultnak tekinthető 4-4-2-ről (ahogy egyébként a Fiorentina ellen is) átkúszott egy 4-2-3-1-re, aminek a Juve ellen az volt az értelme, hogy Fabian Ruiz és Zielinski elvághatja a Juve szíveként pulzáló Pjanicot a társaitól. Ezt úgy oldotta meg a Juve, hogy Khedira és Matuidi nagyon jól éltek a felkínált területekkel, így a meccs első kétharmadában úgy tűnhetett, hogy lefocizzuk a Napolit. 

A sok egyéni hiba, rossz passz és gyenge teljesítmény csak rápakolt a nápolyi gondokra, de amikor Ancelotti lekapta Insignét, és visszatette a 4-4-2-t a pályára, azonnal kiderült, hogy nagyon súlyos gondjai vannak a Juventusnak. Elsősorban a védelemben, annak is a holland felében. 

De Ligt bemutatkozása csak akkor sikerülhetett volna rosszabbul, ha az egyik elvétett szerelési kísérletével eltöri Douglas Koszta János lábát, és ezért a Juventust a Serie C-be száműzik. A holland látványosan nem találta a helyét, és olyan elemi hibákat vétett (főleg a második és a harmadik gólnál), amikre nem mentség, hogy csak most érkezett, mert a megye II.-ben is a tiéd a center, ha a párod kitolódik a labdásra. Giorgio sérülése miatt rendkívül fontos, hogy legalább egy stabil középhátvédünk legyen, és Bonucci az első gólnál megmutatta, hogy idén sem ő lesz az. 

Amíg Douglas Costát viszik a lábai, előrefele jók leszünk – ez még a tavalyi csapatból álló játékosokkal is jól látszott -, de a védekezési gondjaink, közülük is elsősorban a pontrúgások utáni védekezés, nem sokat enyhültek. Talán egészen más lesz a helyzet, ha bevetésre kész állapotba kerül Rabiot és Ramsey is, mert akkor egyszerűen nem adjuk oda a labdát az ellenségnek, de ez még csak várakozás, egyáltalán nem tény. 

A Napoli elleni utolsó negyedórában egyébként vélhetően nem egyedül nekem köszönt vissza az Ajax elleni visszavágó feelingje. Ott is hiába volt még hátra sok idő, lehetett érezni, hogy nekünk reszeltek, és a nápolyiak második gólja után sem lepődött meg senki azon, hogy jött az egyenlítés. Azon már inkább, hogy De Ligt egy másnapos Lőrincz Emil határozottságával próbált védekezni a rá osztott kukáson, azon meg talán még inkább, hogy Khedira lecserélésével (vagyis Emre Can beállásával) úgy állt fejre a középpályánk, mint a jancsiszög. 

Mit jelent ez a szezonra nézve? 

Sarri egyelőre annyit rotált a Juventuson, hogy a sérültek helyére betett két játékost, azaz nem követelte meg Chiellinitől és De Scigliótól, hogy mankóval eredjenek a nápolyiak nyomába. Dicséretes kezdet, de hát sajnos akkora keretünk van, amekkorára egyrészt nincs szükség, másrészt óhatatlanul elégedetlenséget fog szülni. Vagyis már szül is. 

Csán Endre nekem kicsit csalódás volt (az Atléti elleni, hamis háromvédősben bejátszott szerepét leszámítva), de annál azért többet érdemelt, mint hogy egyhónapos ígérgetés után végül kimaradjon a BL-keretből. Ez konkrét kibaszás egy alkalmazottal, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt nyilván nyomot hagy az öltözőben is. 

És a gondok tovább fognak gyűrűzni, mert annyian vagyunk, mint az oroszok. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a rettentően túlzsúfolt csatársorban, és a hasonlóan feltöltött középpályán csak akkor tud Sarri mindenkinek elegendő játéklehetőséget biztosítani, ha elindulunk valamelyik Olaszországgal szomszédos ország bajnokságában is. Mivel erre nincs nagy esély, fordítsuk is figyelmünket a bűnbakra. 

Odáig kimondottan marottás a dolog, hogy pozitív mérleggel zártuk (!) az átigazolási időszakot, és a Buffon-Rabiot-Ramsey hármasért egy büdös petákot sem kellett fizetnünk. Onnantól viszonyt, hogy a peremembereken kívül senkit nem sikerült eladnunk, már egészen más képet mutat Paratici első önálló mercatója. 

A nyakunkon maradt Mandzukic, Dybala és Higuaín mellett néhány olyan játékos, akit most kellett volna kölcsönadni. Gondolok elsősorban Ruganira, akiből Torinóban soha a kurva életbe’ nem lesz futballista, vagy Bentancurra, akinek meg mindennél jobban kellenének most a játékpercek. De igaz ez Khedirára, sőt Emre Canra is, és még nem tudjuk, mi lesz a sorsa Cuadradónak, Bernardeschinek, és főleg Bonuccinak, akit minden épeszű a világ végére száműzött volna. Mindet nyilván nem kellett volna elzavarni, de néhányat muszáj lett volna. 

Korai még végleges következtetéseket levonni, hiszen a legtöbb csapat úgy volt az első két fordulóval, hogy csak túl kell élni, a bajnokság majd a válogatott szünet után kezdődik. Mi is így voltunk vele, és megvan a hat pont, valamint az abszolút kötelezőnek tűnő BL-csoport is. Minden másra majd választ kapunk menet közben.