Biztosan sokan emlékeztek az NST nevű, egykor az ország legfaszább futballkontentjét szállító blogra. A Nou San Trafford annak köszönhette a létezését, hogy a fanatikus Barca-szurkoló Bede Marci ki akarta írni magából azt a bizonyos BL-kiesést, amikor a Liverpool nyert Barcelonában. Írt egy cikket, az volt a címe, hogy Fin de un ciclo, azaz kb. egy korszak vége. Mi nem indítunk új blogot, de egy korszak nálunk is lezárult.

#allafine

Ez a korszak Antonio Conte érkezésével kezdődött, és igen valószínű, hogy Max Allegri távozásával ér véget. Simán nevezhetjük aranykornak, hiszen zsinórban hat, de még lehet, hogy hét bajnoki címmel, kupagyőzelmekkel és BL-döntőkkel kamatozott a két nagyszerű edző torinói pályafutása. De tudomásul kell vennünk, hogy függetlenül a hátralevő négy fordulótól (és a kupadöntőtől) ez a korszak lezárult.

Ennek vannak pragmatikus okai, és ahogy minden nagy korszak lezárását, így ezt is elsősorban az indokolja, hogy megöregedtünk. Búcsút intünk a futballtörténelem legjobb kapusának, Buffonnak, és az elmúlt évtized legjobb olasz védőjének, Barzaglinak is, sőt többek szerint (minimum) egy év késéssel teszünk így. Elköszönünk a tehetségét csak bizonyos időszakokban megmutató, mostanra teljesen leépült saját nevelésű középpályásunktól, Marchisiótól is. Rajtuk kívül elengedjük levezetni a Conte-éra további kulcsszereplőit, Lichtsteinert és Asamoah-t is.

Vegyük csak ki Dybalát is nyugodtan

Khedira kiegyensúlyozatlan teljesítménye annak ellenére csípi sokak szemét, hogy például a Real Madrid ellen oda-vissza kiválóan játszott. Neki egy újjáépülő csapatban nem szabad, hogy szerepe legyen. Mandzukic már más kérdés, az ő szellemiségére nagy szüksége lenne a Juventusnak, csakhogy az ősszel látott nagy harcos (a 4-3-3 nagyrészt miatta kezdett el működni) teljesen eltűnt, és már a motiváltságát is meg-megkérdőjeleztük néha. Sturaróról nem kell semmit mondanom, konkrét csoda, hogy ezzel a játéktudással valaha is Juventus-mezt húzhatott.

És nem csak öregek vagyunk

Hogy már önmagában ezektől lezárulna-e egy korszak, az kérdéses, a Juventusnál azonban az teszi egészen biztossá, hogy jövőre egy teljesen új csapattal kell nekivágnunk a bajnokságnak, hogy nem ők az egyetlenek, akiktől meg kell szabadulnia a klubnak. Szimbolikus volta miatt muszáj Alex Sandróval kezdenem: a brazil arcátlan motiválatlansága sorozatban szállított gyenge teljesítményeket eredményezett, és már mi is többször utaltunk rá, mennyire igaza van a Juventusnak, amikor bárkit elenged, aki menni akar. Sandrót nem engedtük el, amit azzal honorált, hogy egész évben pofátlanul csalta a játékot.

Dybala esete annyiban más, hogy az ő gyenge szezonjában – akárhány gólt lőtt is, ez nagyon kevés a 10-es mez gazdájától – szerepe van Allegrinek is, aki nem tudta megtalálni a helyét a 4-3-3-ban (talán nincs is neki), és úgy ítélte meg (jogosan), hogy az argentin nincs olyan formában, hogy miatta visszaálljon a 4-2-3-1-re – ebben van szerepe annak is, hogy ebbe a formációba meg Douglas Costát nagyon nehéz beilleszteni. Viszont az idei év alapján annyi magabiztosan kijelenthető, hogy Dybala akkor hozza a legnagyobb hasznot a csapatnak, ha sok pénzért eladjuk, és az árából veszünk egy motivált, a csapat játékába jobban illő csatárt. Vagy bízunk Bernardeschiben. Én bízom.

Ahogy vártuk: Jorginho leradírozta

Megállt a fejlődés

Ezzel el is érkeztünk Allegrihez. A Mister áttörte a tízeurós határt, és ha bizalmatlanul fogadtuk is, bebizonyította, hogy a világ egyik legjobb edzője. Évről évre szállította az eredményeket, méghozzá úgy, hogy nemcsak minden szezonban belenyúlt a csapatba, de ezt úgy tette meg, hogy az folyamatosan fejlődött. Már Conte 3-5-2-jével BL-döntőt játszott, aztán jött a 4-3-Meglátjuk, tavaly a 4-2-3-1 (és újabb BL-döntő), idén pedig a 4-3-3.

Két dolgot azonban meg kell jegyeznünk. Az egyik, hogy – bár sokan Marottáékat veszik elő emiatt – a Juventus (az elsőt leszámítva) minden Allegri alatti szezonjában menet közben találta meg az alapfelállását, ami folyamatosan kényszermegoldásokat eredményezett. Hol középen, hol elöl voltunk vékonyak, mert a mercato alatt nem abba a formációba vettünk játékosokat, amiben aztán a következő szezon fontos meccsein pályára léptünk. Ebből lett mindenféle öszvérmegoldás (Mandzukic balszélső, Asamoah balhátvéd, Khedira mezz’ala, Dybala 10-es – nem mez, hanem poszt – és így került a csapatba vészmegoldásnak Rincón, meg Sturaro. Allegri jobbára megoldotta ezeket a helyzeteket, de folyamatosan az volt az ember érzése, hogy transition yeart nyomunk. Mindig úton voltunk két formáció között, és a nagy sikerek idején is vártuk a nyarat, hogy majd milyen fasza lesz ez a felállás, ha megvesszük hozzá Szilveszter Ferit és Piroska Attilát.

Úton

A másik dolog viszont eggyel komolyabb: az Allegri alatt látott folyamatos fejlődés idén megtorpant. Sőt, a visszájára fordult: idén nemhogy nem fejlődött a csapat, de mind játékban, mind eredményekben sokkal gyengébben teljesített, mint tavaly.

Két nagyon szomorú lista

Még nincs itt a számadás ideje, de azért pörgessük vissza az idei szezon fontos meccseit, mert tanulságos utazás lesz. Kezdjük a hazaiakkal: Barca 0-0, Inter 0-0, Napoli 0-1, Lazio 1-2, Tottenham 2-2, Real Madrid 0-3 és Roma 1-0 (de emlékezzünk vissza, hogy Csecsnyi a 93. percben egy-az-egyben volt kénytelen irdatlan ziccert fogni). Azért erre nehéz lenne büszkének lenni, hiszen bajnokin csak a két rómainak tudtunk gólt lőni, és csak a Romát vertük meg. Idegenben jobban ment, megvertük a Napolit, a Laziót, a Spurts és a Real Madridot, viszont a bajnokságban jelenleg azért vagyunk ilyen koccos helyzetben, mert pontokat hagytunk a két kiesőjelölt, a Crotone és a SPAL otthonában, arról nem is beszélve, hogy kikaptunk a Samptól.

Vár állott

És nem csak az eredményekről van szó. Idén nagyon sokszor játszottunk olyan célfocit, amivel Allegri a Napoli ellen is próbálkozott. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha közben olyan jók lennénk, mint Capello hasonló játékot mutató csapata, csakhogy erről szó sincs. A szögletek és általában a beadások levédekezését egész évben nem tudta megoldani Allegri, így pedig konkrét öngyilkosság ragozni a semmit, mert egy szögletig bármelyik ellenfél képes eljutni. Mivel Allegrinek nincsenek olyan csatárai, akik bármikor képesek egyedül is eldönteni egy meccset, komoly taktikai hiba nem addig hajtani az ellenfelet, amíg legalább a vezetés nincs meg. Az utóbbi egy hónapban ezt a szaros palacsintát majszoltuk a SPAL, a Crotone és most a Napoli ellen is.

Allegri a szinte nézhetetlen játékkal szállított téli eredmények védelmében azt mondta, tavaszra várja a csúcsformát. Ez azonban soha nem jött el, még ha az eredmények szépen csordogáltak is. Megvertük a Laziót, de hogy? Semmit nem csináltunk az egész meccsen, aztán Dybala a 93. percben bekotort egy lófaszt. Továbbmentünk a Spurs ellen, de hogy? Másfél meccsen át közünk nem volt a párharchoz, úgy pofozott minket a Tottenham, hogy csak pislogtunk, aztán egy jó öt perccel megfordítottuk a kinti meccset. Épphogy megvertük az Atalantát (egy kamutizivel), a Genoa ellen kötőtűket döfködtünk a saját szemünkbe, annyira nézhetetlen volt a meccs, a mindenki által bucira vert Beneventótól meg sikerült két gólt is kapni.

Szóljatok, ha rosszul számolok, de nálam igencsak kurta az igazán jó teljesítmények listája: Nápolyban szervezetten, okosan játszottunk, pont azt csináltuk, amit kellett, és hasonló volt a Milan elleni győzelem is, bár ott sokat segített a hulladék ellenfél. Nem volt rossz a Roma elleni hazai meccs sem, és persze ott van a londoni második félidő (fele), valamint a szezon egyetlen igazán markáns csúcsteljesítménye, a madridi 1-3. Most döntsük el, melyik lista volt hosszabb. Nem lesz nehéz.

A Sorssal nem lehet szarakodni!

Persze eszemben sincs Allegri kirúgása mellett kampányolni. Egyrészt nem hiszem, hogy az edző személyét tekintve előre tudunk lépni, hiszen Allegri a világ egyik legjobbja, és nem nagyon látom, kit lehetne mozgósítani a helyére. Másrészt ő lenne a legjobb választás arra, hogy újra felépítse a csapatot, hiszen éveken át variált úgy, hogy mindig sikerült előrelépnie. Viszont tartok tőle, hogy az én vonakodásom nem sokat nyom a latban, és Allegri magától fog lelépni, hogy egy másik csapatnál kezdjen egy új korszakot. Adja is magát a csábító lehetőségek közül akár az Arsenal, akár a Chelsea, akár a PSG, de még a Barcelona is. Őszintén szólva meglepne – bármi történjék is a következő egy hónapban -, ha szeptemberben ő ülne a kispadon az első bajnoki fordulóban.

Di chi?

A korszakváltás nem feltétlenül pejoratív kifejezés, a mi esetünkben azonban csak nagy-nagy szerencsével lesz megoldható, hogy ne járjon együtt az eredmények drasztikus visszaesésével. Van honnan visszaesni, zsinórban hat (hét?) bajnoki cím után már a jóllakottság is szerepet játszhat a gyengébb teljesítményben.

Egy utolsó gondolat, ami egy kicsit az egész évről, egy kicsit a Napoli elleni meccsről is szól: a Juventusnak mindig, mindenhol kötelező győznie, vagy legalábbis győzelemre játszania. Ha létezik olyan, hogy klub-DNS, akkor a Juventuséban ez van. Nevezd spiritónak, grintának, vagy aminek akarod, a lényeg, hogy #finoallafine bele kell taposni az ellenfelet a földbe a győzelemért. Ezt a hitvallást, vagy nevezzük inkább filozófiának, egész évben csak kerülgette a csapat. A Napoli elleni meccsen, amikor egyszer sem találta el ellenfele kapuját, viszont leköpte, és ezt már nem nézhette tétlenül a Sors.