Aki kikap, az nem feltétlenül vesztes. Az a vesztes, aki mindig a körülményekben keresi a hibát, és így próbálja felmenteni magát.
Játszik a csapat!
Minket itt a Bianconerin gyakran vádolnak azzal, hogy negatívak vagyunk, és semminek nem tudunk örülni. Nos, aki ennyire gazdag és szép, az már nehezebben örül, ezt el kell fogadni. Mi azonban nem pusztán emiatt fanyalgunk sokak szerint túl gyakran, hanem azért is, mert azt valljuk, azzal kell a legszigorúbbnak lenni, akit a legjobban szeretsz.
Ott volt a Milan elleni meccs, amit egyértelműen egy bírói hibán buktunk el, de mi nem Rizzoli faszságával foglalkoztunk, hanem leírtuk, hogy szarul játszottunk.
Mi a pénzt szeretjük a legjobban. Utána a hatalmat. És aztán a Juventust, ezért vagyunk mindig szigorúak a csapattal. A legfényesebb győzelmek idején is észrevesszük, ha valaki borostás, lapos a csapatbusz kereke, és hajszál van Allegri kabátján. Az Izé elleni győzelem is igen messze volt attól, amitől maradéktalanul elégedettek lehettünk volna.
Letudhatnánk annyival, hogy egy kimondottan jól és okosan játszó Izét fektettünk ki, mert ez önmagában is nagy dicséret, de túl azon, hogy ezt megtettük, nem tudtuk nem észrevenni a két szélsővédő gyenge teljesítményét, a támadók viszonylagos tompaságát, illetve a tényt, hogy az új formációnak köszönhetően néha hosszú percekre elveszítjük a középpályát.
De most nem rólunk van szó, hanem a vesztesekről. Lássuk először is a házi bírónkat, Rizzolit.
A rohadt csaló!
Amit az Izé klub- és szurkolói szinten művel a derbi óta, az valami fantasztikus. Tökéletesen rávilágít arra, miért nem nyernek soha, honnan a „nyár bajnoka” elnevezés, és hogy miért utálja őket fertelmesen minden humán entitás, akinek tudata és lelke van.
Annak ellenére, hogy irtózatos rutinjuk van benne, még mindig nem tanultak meg veszíteni. Pedig most minden adott volt hozzá, hogy lehajtsák a fejüket, feltegyék a kezüket, és elismerjék: kikaptak. Az Izé kétszer találta el a kapunkat az egész meccsen, ebből egy volt veszélyesnek mondható (a kurva beadásokkal még mindig nem tudunk mit kezdeni, Perisic most is lefejelte Alex Sandrót, szerencsére középre ment), és bár összesen 12-szer vették célba Buffont (ez azért sok, mondanunk sem kell), ebből 5 rögzített helyzetből történt.
Eközben mi hatszor találtuk el a kaput (ebben nincs benne Dybala kapufája), és míg Buffonnak egyszer kellett csak jól kijönnie a kapujából, addig Handanovic (megint) az Izé legjobbja volt, nélküle már a szünetben tükörsimára lapítjuk az ellenséget. Ez azonban nagyon kevés volt ahhoz, hogy a csőcselék is belássa: értelmetlen bírózni.
Leráncsa, e!
Lássuk a vitatott helyzeteket: Mandzukic becsúszását értelemszerűen mindenki annak látja, aminek akarja: szerintünk szabályos volt, a labdát vitte el. Chiellini könyököse szintén hitvita: minden szöglet előtt ez megy a 16-oson belül, ha a bíró éppen akarja, befújja, ha olyanja van, továbbengedi. Felesleges tagadni, Torinóban az ilyesmit nem szokták lefújni neki.
Egyébként igazán egyértelmű 11-es csak egy maradt el a meccsen:
A meccs óta mást sem hallunk, mint az Izé-tábor nyavalygását (aminél amúgy nincs szebb zene a füleinknek), ráadásul a hétvégi meccsük előtt arra készülnek, hogy fehér zsebkendők lobogtatásával fejezzék ki elégedetlenségüket a játékvezetők őket sújtó tévedései miatt. Mi ezennel át is adnánk a szót Marcello Lippinek, aki annak idején mindkét csapatot irányította. Ecco:
„Olaszországban az a szokás, hogy ha nem tudod legyőzni a Juventust, mindig elkezdesz bírózni.”
Azóta lenyomtuk a Krotonét, és így hét, illetve kilenc ponttal vezetünk azok előtt, akiket ellenfélnek lehet tekinteni. Az Izé előtt meg 15-tel. (Ti-zen-öt-tel).