Tévúton jár, aki bírózik. Nem ez a három pont a baj ugyanis.

Félreértés ne essék, ha az egyébként a mezőnyben is irdatlan szarul, finom fogalmazva is pártosan fújó Rizzoli megadja Pjanic makulátlanul szabályos gólját, vélhetően ugyanúgy megnyerjük a meccset 1-0-ra, mint a Palermo és a Lyon ellen. Számunkra azonban sokkal fontosabb párhuzam kínálkozik a három meccset illetően.

Méghozzá az, hogy mindhármon szarul futballoztunk.

Az, hogy mindhárom meccset domináltuk, ettől a Juventustól nem erény, hanem minimális elvárás. A labdatartási fölény, a kapura lövésekben megmutatkozó előny, a szögletek, a hőtérkép mind azt mutatja, hogy a Juventusnak nincs gondja a játék képének kialakításával. Valami ilyesmit írtunk a Lyon után is. Nyilván az ellenfelek szándékosan is állnak vissza, hiszen aki focizni akar ellenünk, azt sokkal jobban megpinázzuk, mint aki betesz 8-9 embert a labda mögé.

Nem volt ez másként Milánóban sem, a különbség csak annyi volt, hogy a jó eredményeket szállító Montella annyira kapaszkodott a sorozatába, hogy egy Milantól feltétlenül szokatlanul hazai pályán is kőkemény bekkelésre állt be. Aztán majd lesz valami elöl, mert néha majd talán eljutnak a kapunkig. El is jutottak. Háromszor. És lett is valami. Elég nagy valami lett.

Ezzel nincs is semmi gond, gyönyörű gól volt. A baj azzal van, hogy nem 0-3-nál esett. Most kapaszkodj a gatyádba, mert nagyon fog fájni, amit látsz.

A Juventus 62 százalékban birtokolta a labdát a meccsen, kiválónak mondható 82 százalékkal passzoltunk összesen 463-at, azaz elmondható, hogy döntő fölényben játszottunk. Ehhez jön még az is, hogy 22 (!!) kapura lövésünk volt a meccsen. Ennyi a Crotonénak karácsonyig nem jön össze a Serie A-ban. Ez a fölény azonban – mivel a Milan tervébe is pont belevágott – cseppet sem jelentette azt, hogy rövidebb periódusokat kivéve bármikor is elmondhattuk volna, hogy érett a gól. Nem érett ott bánatos lófasz sem, mert a támadóharmadban végtelenül töketlenek voltunk: rengeteg rossz passz (a Juve 11 labdát veszített el a Milan tizenhatos vonalán belül), rossz döntés, és botrányos célzás: a 22 lövésből 3 (azaz három) találta el a kaput. Illetve négy, de Pjanic gólja ugyebár nem számít, hiszen lesről esett.

Ilyenformán egyébként tiszta sor, hogy pszichikai lesről esett a gól, hiszen mindkét fél pontosan tudta, hogy ha a Juve lő egy gólt, akkor itt vendégsiker lesz. Nem csoda, hogy a Milan játékosai úgy támadták le Rizzolit, mintha közülük bárki is meg tudta volna ítélni, hogy lesen volt-e Bonucci. Az viszont csoda, hogy a partjelző képes volt a jó ítéletet rosszra változtatni, pedig a bíróképzés egyik alapköve, hogy ha nem vagyunk biztosak benne, akkor nem szabad ítélni semmit.

Hozzá kell tennünk azt is, hogy a fent említett meccsek csak megerősítik az ellenfeleinket abban, hogy ezt kell csinálni a Juve ellen: a Palermo, a Lyon és a Milan is olyan hatékonyan tömörült, hogy egyszerűen nem tudtunk velük mit kezdeni. Ne értsük félre, nem könnyű dolog feltörni egy ilyen védekezést – főleg, ha jól is csinálják (a Milan védői összesen 19 felszabadítást mutattak be) –, de azt se, hogy a Juve csúfosan leszerepelt a tömörülés átjátszásának legfontosabb fegyvernemében, az átlövésben. Azt nem lehet, hogy 22 (23) lövésből 3 (4) találjon kaput úgy, hogy olyan bombázóink vannak, mint Pjanic, Hernanes és Cuadrado. Hogy Dybaláról és Higuaínról ne is beszéljünk.

Hernanes tulajdonképpen nem volt rossz a hernanesi értelemben (nem állították ki, és nem adott öngólpasszt), Pjanic pedig ha el is tűnt néha, azért csak kiosztott öt kulcspasszt, és volt két (három) lövése is. A baj, és már nem először, sokkal inkább Khedira. A német nem támadó középpályás, még ha lőtt is néhány gólt az utóbbi időben. Ő nem Vidal és nem Pogba. Arra lehet használni, hogy visszaszerezze a labdákat, jól helyezkedjen, és gördülékennyé tegye a labdakihozatalokat, de amikor ezekre nincs szükség, mert nálunk van a labda, a hasznossága három szintet zuhan. Persze minden más lett volna, ha a 96. percben Donnarumma nem védi rohadt nagy bravúrral a meccs legjobb torinói lövését, de felmenteni akkor sem lehetne.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy mindent a végeredmény fényében értékelünk (ugyanezt üzenjük a tombolva ünneplő Milan-tábornak is, mert egyelőre _véleményem szerint a Juve-verő, illetve az Udinesétől otthon kikapó Milan között kizárólag a vakszerencse a különbség). A Lyon elleni győzelem borzasztó fontos volt, de ott is meg kellett jegyeznünk, hogy szarul játszottunk, de Gigi akkor kihúzott a szarból. Ha a Lyon megszerzi a vezetést, kikapunk ott is, efelől semmi kétségem.

A futball megy nekünk, a focival van a baj. Taktikailag tökéletesen csinálunk mindent, technikailag is rendben vagyunk, csak az nem megy, amivel az ilyen meccseket meg lehet nyerni: a foci. Nincs semmi váratlan, semmi alakzatbontó, semmi akármi. És most nincs Dybala sem jó három hétig, akitől ezeket a leginkább várhatnánk. Ez a baj.

Azt hiszem, Dybala nélkül Allegrinek is hozzá kell nyúlnia a csapathoz. Mármint a formáció szintjén. Át kell állni egy 3-4-3-ra Cuadradóval és a remélhetőleg üstöllést felépülő Pjacával, akinek egyébként is kulcsszerepet kellene kapnia az ilyen meccseken, hiszen pont azért vettük, mert kurva gyors, és nagyon jól cselez.

Búcsúzóul itt egy nagyon szomorú hőtérkép: balra a Milan, jobbra mink. Látszik, hogy míg a Milan néha átkelebólált a térfelünkre, addig mi masszívan az övékén tartottuk a labdát, ugyanakkor ennek ellenére a 16-oson belül nagyjából ugyanannyit tartózkodtunk, mint ők a miénken. Nevetséges, bazmeg.

Ja, és még valami: a kurva életbe már, hogy nem tudunk egyetlen veszélyes szögletet sem elvégezni (kilencet rúgtunk tegnap), miközben a tetszőleges ellenfél szögleteinél a híg fos csurog a lábunk szárán, ráadásul szinte kivétel nélkül joggal.

Na, mit csináljon Allegri? Igen, azt!