Hiába emlegetnek olasz derbyként egy másik meccset. Hiába neveznek egy másik párharcot milánói derbyként. Hiába van bajnokságra törő csapata esetleg valamelyik római klubnak, vagy a Napolinak. Mióta Juventus szurkoló vagyok, nekem a Milan elleni meccsünk a legnagyobb rangadó.
Azt hiszem, nincs egyetlen vetélytársunk sem, amelyiknek ennyi játékosát tiszteltem vagy akár kedveltem volna. Baresi, Maldini, Nesta, Gullit, Boban, Kaká vagy Cafu kurva jó játékosok voltak, akikkel szemben mindössze egyetlen igazán utált milanistát tudok említeni, Inzaghit. És hát ők ajándékozták nekünk Pirlót. Szóval nem szeretem, de a másik milánói klubbal vagy a Romával ellentétben tisztelem a Milant.
Mikor elkezdtem az olasz focit jobban követni, a Milan a három holland légiósával, és persze zseniális olaszaival verhetetlennek tűnt – pontosabban az is volt. Így 25 éve az adta számomra a meccs rangját, hogy végre visszakerül-e ismét a Juve az olasz foci csúcsára – ahova nyilván a Milan legyőzésén keresztül vezet az út. Amikor az őrségváltás megtörtént, elsősorban már nem Maldiniék voltak a fő vetélytársaink, sőt olyannyira visszaestek, hogy amikor 1999-ben bajnokok lettek, elég komoly meglepetést okozott. Volt persze közben egy milánói 6-1-es győzelmünk, de rúgtunk nekik négyet Torinóban is. Majd a 2000-es évek elején visszatértek, 2003-ban pedig éppen ellenünk nyertek nem kis mázlival BL-t (gondoljunk csak az idegenbeli góllal kivívott továbbjutásukra az elődöntőből). Ebben az időben a szerkesztőségünk jelentős része az Index fórumain mérgezte a kiberteret, és voltak éles, anyázós vitáink a Milanistákkal – még egy vicctopikot is nyitott valaki Hajrá Milán(y)! címmel, ahol kifiguráztuk egyes milanisták tájékozatlanságát, állandó edzőszidását vagy gyermeki lelkesedését.
Ebből az időszakból az egyik kedvenc pillanatom a 2002 őszi 2-1-es győzelem, Thuram kontragóljával, ahol Pirlo labdavesztéséből vittük végig a támadást, és Del Piero zseniálisan hozta helyzetbe a felnyargaló franciát.
Aztán jött a calciopoli, mi a Serie B-be, ők a BL-be mentek, ami nem kicsit zaklatta fel az igazságérzetünket. A visszatérés után mindjárt az első évben sikerült nyerni a Milan ellen, még ha ehhez Szalihamidzsics lesgyanús gólja is kellett. A 2009-10-es idényben meg két sima 3-0-lal vertek le minket, hozzájárulva a Ferrara és Zaccheroni-féle mélyponthoz.
Amikor elindítottuk a blogot, a legnagyobb felzúdulást kiváltó posztjaink a gyűlölködős írások voltak – ezeken belül pedig a Milan-ellenesek váltották ki a legtöbb, számunka vicces reakciót. 2012-ben megint csak a Milant váltottuk a Serie A csúcsán, és hát ennek kapcsán ki feledhetné Muntari (nem) gólját, ami még ma is a blog fórumának a mottója.
Aztán jött az újabb Milan-gödör, egy 8. és egy 10. hely a Serie A-ban, béna edzőkkel és béna játékosokkal. Méhecske úr érkezésével abban reménykednek, hogy a Milan újra visszatér Európa legjobbjai közé. Most szombaton azonban két olyan csapat találkozik, amelyik elég sokat költött a nyáron, és az eddig teljesítményük elmarad attól, amit a vezetőség, a szurkolók, vagy a média (el)várt. Ha sikerül nyernünk, elindíthatjuk a komoly felzárkózási projektet. Vereség esetén pedig még a legoptimistábbak sem nagyon reménykedhetnek komoly eredményben az idei év végén. De függetlenül a téttől: játszhatnak-popsztár rangadót Spanyolországban, lehet előttünk a táblázaton a harmadik számú milánói klub, lehet bármilyen éles a verseny Tottiékkal – ez a párosítás az év egyik nagy meccse, amit akkor is meg kell nyerni, ha a két csapat között 100 pont és egymillió helyezés van.