Mielőtt a döntő dögunalmas és számunkra annál kiábrándítóbb pillanataira térnénk, emlékezzünk meg arról, hogy 12 évvel ezelőtt a Félisten, az Aranylabdás Császár, a Csodálatos Férfiú Pavel Nedved nélkül voltunk kénytelenek kifutni az Old Trafford gyepére.
Ezért pedig egyetlen embert teszek azóta is felelőssé. Sztivi Mekmenement!!!!!!!
Lényegtelen, hogy történt-e szabálytalanság, lényegtelen, hogy hogyan történt.
MIÉRT VOLT EGYÁLTALÁN OTT????
No, hát ez volt az utolsó elbukott Bajnokok Ligája döntőnk. Reméljük, ez az állítás június 7-én is megállja majd a helyét.
Minden mellettünk szólt, minden! A fájdalom emiatt máig belemarkol a testünkbe, ahányszor csak felidézzük, hogy mekkora szar is lett ez a döntő.
A Juventus a 27. bajnoki címe után érkezett a döntőbe, míg a Milan a negyedik helyen bohóckodott, 16 ponttal mögöttünk. A bajnokságban Milánóban 1-2-re kikaptunk, a Delle Alpiban 2-1-re legyűrtük a milánóiakat. A mi kispadunkon a csodálatos Marcello Lippi, a piros-feketék kispadján pedig a Malac ült (akit persze tisztelünk, meg minden, de utáljuk).
A csoportkörből mind a két alakulat csoportelsőként jutott tovább, a Juventus a Feyenoord, a Dinamo Kiev és a Newcastle előtt végzett; a Milan pedig a Deportivót, a Lens alakulatát és a Bayernt tette maga mögé. Az olasz futball nagy évei voltak ezek.
Az egyenes kieséses szakaszban a Juventus látványosabb meccseket játszott, keményebb ellenfelek ellen. Először a Barcelonát sikerült parádés mérkőzéseken kiejteni, idegenben, emberhátrányban, hosszabbításban szerzett Zalayeta góllal. Ezen a mecsen egyébként Luis Enrique, aki most a katalánok edzője, iszonyat módon beszopatta Monterót, majd 10 méterről lőtt a kapu mellé – ki tudja mi lett volna, ha ott bemegy az a lövés. De ugye tudjuk, hogy Muntari hatalmas fejesét is védte Buffon.
Már ez a mérkőzés is euforikus hangulatba vezethette az egyszeri juventínókat, de a java még hátra volt. Következett a Real Madrid. Ahol az idegenbeli 1-2 után hazai pályán sikerült agyonverni a Galaktikus Real Madridot (3-1). A világ juve-szurkolóinak örömsikolya azóta a világegyetem végtelenjében terjed szanaszét. De már ekkor lehetett érezni, hogy az utolsó percekben történt Nedved-szabálytalanság megborítja a labdarúgás igazságát.
Eközben a másik ágon a Milan az Ajaxot még normális meccsen (hazai 3-2) ejtette ki, de aztán a milánói tolvaj bandát már két borzalmas, nyögvenyelős 90 percben búcsúztatták (0-0, 1-1 – ugyanabban a stadionban, tehát gyakorlatilag a pénzfeldobás döntött).
Értelemszerűen toronymagas esélyesei voltunk a döntőnek, egészen addig, míg a szabadkőműves összeesküvés el nem intézte, hogy az Isteni Pavel, a futballvilág koronázatlan királya, az univerzum legcsodálatosabb középpályása… el legyen tiltva.
Így nélküle léptünk pályára a Buffon – Thuram, Ferrara, Tudor, Montero – Zambrotta, Davids, Tacchinardi, Camoranesi – Del Piero, Trezeguet összeállításban.
Azért lássuk, hogy a túloldalon sem szarral gurigáztak, álljon itt a Milan kezdője is: Dida – Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf – Rui Costa, Sheva, Inzaghi
ŐRÜLETES NÉVSOROK ezek itt, csak ugye ki hiányzik? A galaxis kétlábas mesterlövésze, a megállíthatatlan ágyúgolyó és a széttörhetetlen fal egybeöntött megtestesülése, Pavel Nedved.
Ennek megfelelően nem is sikerült gyakorlatilag SEMMIT csinálnunk 90 perc alatt. Sheva lőtt egy gólt, amit nem adtak meg. Pirlo lőtt egy kapufát, de akkor még nem nálunk játszott. Ugyanezt a teljesítményt sikerült a hosszabbítás 30 percében is hozni. A nagy lófaszt.
Ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, akkor mondhatjuk, hogy taktikai küzdelem zajlott, de itt egy fostenger hullámzott csak, nem taktikai küzdelem. A lényeg az, hogy a 120 perc alatt a Juvetus EGYSZER, a Milan pedig HÁROMSZOR talált kaput.
Következtek a tizenegyesek. Itt mi háromszor basztuk el, a Milan csak kétszer.
Kurvára nem nyertünk.
Még most is felbaszom magam ezen az egészen!!!!!!!!!!! DÖGÖLJÖN MEG A MEKMENEMEN!!!!! A faszomért kellett becserélni!!!!!!! A HOLLÓK VÁJJÁK KI MINDENKINEK A SZEMÉT!!!! VESZETT HIÉNÁK!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!