Csapatjuk tovább a sorozatot.

1982-ben a pontnyi agyú Pelé szerint meghalt a futball (az nem tetszett neki, hogy az olasz leburkolták őket a furcsa lebonyolítású vébé középdöntőjében), pedig nem halt meg, csak annyi történt, hogy ez volt a nemzetközi labdarúgásban az a fordulópont, ahonnan kezdve már nem lehetett azzal nyerni, hogy neked van a legjobb csapatod, benne a legjobb játékosokkal. Fellengzősen azt is mondhatnánk, az egyént legyőzte a rendszer. Valami hasonlóra baszott rá a Juve 83 májusában, a Hamburg elleni BEK-döntőben.

Jaj, gól.

Az 1982-es világbajnok csapatban nem kevesebb, mint hat Juventus-játékos szerepelt (Zoff, Gentile, Cabrini, Scirea, Tardelli és Paolo Rossi), és a csapat úgy futott neki az 1982/83-as szezonnak, hogy két nem elhanyagolható igazolással erősítette meg egyébként sem pitlák keretét: egy bizonyos Michel Platini mellett a csapathoz került Zbgnw Boniek is. Előbbi mindjárt gólkirály is lett a szezon végén, míg a lengyel kiérdemelte Agnellitől a „Bello di Notte” becenevet, amivel arra utalt, hogy csak sötétben, azaz a BEK-ben hozza ki magából a legjobbat.

Ezek után kifejezetten furcsa volt, hogy a bajnokságban bombafavoritnak számító Juventus, bár oda-vissza elrakta a Romát, csak második lett a fővárosiak mögött a bajnokságban. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy december végén komoly gödörbe került a csapat, és hét meccsen játszott le nyeretlenül, aminek köszönhetően a Roma ellépett, és hiába hajrázott jól a Juve, már nem tudta befogni őket. (Tegyük hozzá, az egy brutálisan erős Roma volt, Liedholm vezetése alatt olyan játékosok játszottak, mint Falcao, Ancelotti, di Bartolomei és Pruzzo.)

Trófea nélkül azért nem maradtunk, hiszen a csapat megnyerte hetedik Coppa Italiáját, a kétmeccses döntőben ráadásul 2-0-s hátrányt fordítottunk meg, hogy hosszabbítás után 3-0-ra győzzünk a visszavágón. A Verona elleni kupagyőzelemnek köszönhetően indulhattunk el az egy évvel később megnyert KEK-ben, hogy aztán európai Szuperkupa-döntőt nyerjünk a Pool ellen, de ez már egy másik történet.

A Coppa lett az egyetlen copa abban az évben

Ennek a történetnek sem volt azonban még vége a bajnoki-, és kupaküzdelmek lezárásával, ugyanis Platini, Boniek és Rossi góljaival vezérelt Juve a dán Hvidovre, a Standard Liege (1-1, 2-0, nyolcaddöntő), az Aston Villa (2-1, 3-1, negyeddöntő) és a Widzew Lodz (2-0, 2-2, elődöntő) testén át bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjébe, amit ráadásul kvázi hazai pályán, a római Stadio Olimpicóban rendeztek.

Bár a nagyszerű Ernst Happel Hamburgjában is remek játékosok szaladgáltak, azért a Scireával, Brióval (ezt csak Dina kedvéért), Bettegával és Zoffal, és a fenti figurákkal felálló Juventus bombafavoritnak számított a döntőben. Hogy miképp lett mégis vereség a dologból, arról kérdezzük meg korunk legnagyobb futballszakértőjét, Jonathan Wilsont, aki a Futballforradalmak című alapművében a háromvédős rendszerek visszatérésének egyik okaként értékelte a Hamburg 1-0-s győzelmét.

Bár a catenaccio, mint olyan, már korábban megmurdált, a söprögető azért megmaradt, és ki így, ki úgy, azért még bőven használta. Például a Juve is, bár Trapattoninak megvolt rá az a mentsége, hogy a poszt valaha volt legnagyobb játékosa, Scirea foglalta el a libero posztját. Mivel a Hamburg két csatárral játszott, Trap meg is nyugodott: a Scirea előtt játszó Gentile és Brio könnyedén lekapták volna a pályáról Hrubesch-t és Bastrupot, és így a bal oldalra kitolt Cabrini szabadon rohangálhatott volna fel a támadásokkal. A végeredmény: 3-0 a Juvénak (Platini, Bettega, Rossi), köszi mindent, ne sózd el a győzelmi raviolit, anya!

Happel azonban nem véletlenül volt kikúrt nagy zseni. Azzal irányította Trap arca felé a szarszecskázó gép szórónyílását, hogy fogta, és áthúzta Cabrini oldalára Bastrupot, amit a szoros emberfogásban rendületlenül hívő Trap azzal próbált kompenzálni, hogy rátolta a dánra a jobb oldalról átvezényelt Gentilét. Ennek persze az lett a következménye, hogy Tardellinek kellett visszasegítenie a Gentile által üresen hagyott területre, de Happel számítása tökéletesen bevált: a Hamburg aszimmetrikus formációja ellen Tardelli se hátra nem tudott hatékonyan besegíteni, se a támadásokat nem tudta támogatni. Ezek után már talán nem is olyan meglepő, hogy Felix Magath erre az üres területre berobbanva vágta be a Hamburg győztes gólját (4:10-nél a kőkemény bombagól, hogy nőne köröm a farkára).

Wilson szerint ez vezetett Olaszországban ahhoz a megoldáshoz, hogy a csapatok kezdtek átállni a háromvédős rendszerre. Így ugyanis a három védő a pálya közepét szállhatta meg, míg az ellenfél szélsőire a vonaltaposó futógépeket lenéző megvetéssel kezelő olaszok válasza az lett, hogy a két szélső középpályás, az úgynevezett szárnyvédő (wingback) lett, akiknek a támadások segítése mellett bőven volt védekező feladata is. Láthattuk Conte alatt is, hogy a háromvédős rendszer gyakran alakult ötvédőssé Asamoah és Lichtsteiner visszalépésével, de jobbára mindketten inkább elöl legelésztek. Igazi olasz megoldás, nemdebár?

A szezon végén, csak hogy még nagyobbat üssön a dolog, Zoff és Bettega is elhagyta a Juventust. Előbbi visszavonult, utóbbi pedig Kanadába igazolt levezetni, így a Porto elleni KEK-et egy évvel később már nélkülük nyerte meg a csapat, és értelemszerűen kimaradtak két évvel később Heyselből is.