1995. május 21.: a Juventus a Parma legyőzésével megszerzi történelme 23. bajnoki címét, sok-sok évnyi szünet után. Fontos, nagyon fontos scudetto, egy új klubmodell, egy bátor edző és talán a még bátrabb játékosok sikere. Csütörtökön lesz napra pontosan húsz éve az eseményeknek, így mi is emlékezünk, elsősorban arra, hogy hogyan építették fel kockáról-kockára azt a fantasztikus csapatot, amely aztán alapja lett a következő három évben sikert sikerre halmozó együttesnek.

1994 márciusára nyilvánvalóvá vált, hogy a Juventus – 1986 óta sokadjára – nem lesz olasz bajnok. A csalódottságot csak növelte, hogy a hónap közepén a Cagliari saját pályáján verte ki a Juvét az UEFA Kupa negyeddöntőjéből. A felhalmozódott sikertelenség a klub történelmének egyik legfájdalmasabb epizódját hozta el 1994. március 19-én: a Parma elleni meccs előestéjén a csapat épp összetartásra indult volna, amikor a játékosokat szállító buszt Torinóban megtámadta a Drughi ultracsoport néhány tagja. A meccset végül – Alessandro Del Piero mesterhármasának is köszönhetően – 4-0-ra megnyerte a Juventus, de Giovanni Agnelli, az akkori tiszteletbeli elnök már ekkor megmondta, hogy a csapatot újra kell építeni, lehetőleg fiatal játékosokkal.

Az építkezés meg is kezdődött, mind a menedzsment, mind a játékoskeret átalakításával. 1994 áprilisában biztossá vált a portugál klasszis, Paulo Sousa érkezése, de az ő leigazolása nem mellőzte az izgalmakat. A középpályás első kérője az AS Roma volt, tulajdonképpen csak formalitásnak tűnt a szerződés aláírása. De a Roma csak várt, bár José Veiga, a játékos ügynöke figyelmeztette a fővárosiakat: hogyha nem mozdulnak időben, akkor a Juventus és a Parma is szívesen leigazolja Sousát. A Roma pedig nem mozdult. Az ügy érdekes része azonban az, hogy az AS Roma játékospolitikájáért ekkoriban Luciano Moggi volt a felelős. Az a Luciano Moggi, akit mindenki arról ismert, hogy a legapróbb rezdülésekből felismeri a tehetséget, és azonnal megszerzi az aktuális csapatának. Moggi azzal szerzett magának hírnevet, hogy 1978-ban a Rómához sikerült vinnie a korszak egyik csatárzsenijét, az akkor még a Genovában futballozó Roberto Pruzzót. Moggi aztán a Laziónál, a Torinónál, a Napolinál, újra a Torinónál, majd 1993-től ismét a Rómánál vállalt munkát. A Sousa-eset miatt Franco Sensi, a Róma elnöke a nyilvánosság előtt támadta meg, mondván, hogy az ő teketóriázása miatt nem sikerült leigazolni Sousát. Moggi erre bejelentette, hogy felmond – döntését Sensi elfogadta.

Eközben az újságok egyre gyakrabban cikkeztek arról, hogy Moggi a Juventushoz kerülhet, így nem volt nehéz párhuzamot vonni Sousa esete, illetve Moggi kivárása között. Ekkor már Roberto Bettega, a Juventus egykori sztárja volt a klub alelnöke, akit 1994. február 16-án választottak meg erre a tisztségre. A szurkolóknak azonban nem tetszett az átalakítás, nehezen emésztették meg, hogy Bettega elődje, Giampiero Boniperti a háttérbe szorul. De még nehezebben emésztettek meg egy nevet, amely nagyon is ismerős volt számukra, és nem kötődtek hozzá pozitív élmények: ez a név Antonio Giraudóé volt. A közgazdász végzettségű Giraudo még az Agnelliék birodalmához tartozó „Torino Assicurazioni” nevű biztosítási cégnél dolgozott, amikor a fiatalabbik Agnelli-fiú, Umberto felfigyelt rá. A szép lassan a „Dottore” (ez volt Umberto Agnelli beceneve, míg Gianni Agnellié az „Avvocato”) jobb kezévé váló Giraudónak azonban akadt egy apró kis hibája: óriási Torinó-szurkoló volt. A Juve-szimpatizánsok ezért még februárban, a Lecce elleni hazai mérkőzésen kihúztak egy drapériát, amelyre az volt írva: „Nemet mondunk a Torinó szurkolóira és a tisztességtelen zsoldosokra.” Egyértelmű, hogy az üzenet Giraudo személyének szólt.

Agnelliéket nem akadályozta az ellenállás, Giraudo egész tavasszal ott mozgott a háttérben, míg végül májusban ügyvezetővé nem választották őt. Az építkezés egyik legfontosabb eleme volt az új edző megtalálása. Egy rövid ideig Marco Tardelli tűnt legesélyesebbnek arra, hogy Giovanni Trapattoni helyét átvegye a nyártól, de aztán megjelent a színen Marcello Lippi, akivel februárban kezdte meg a tárgyalásokat Bettega. Lippi ekkor a Napoli edzője volt, nem minden siker nélkül, de messze nem sorolták őt az olasz sztáredzők (Arrigo Sacchi, Fabio Capello, Nevio Scala, Giovanni Trapattoni, Carlo Mazzone) közé. Áprilisra eldőlt a sorsa, 1994. május 5-én pedig már úgy beszélt az újságírókkal, mint a Juventus következő szakvezetője, a sajtótájékoztatón egyértelművé téve, hogy célja a bajnoki cím megszerzése, illetve hangoztatva meggyőződését, hogy Gianluca Vialli lesz a következő idényben a csapat egyik alappillére. Vialli hosszas szenvedése azt eredményezte, hogy kimaradt az 1994-es, amerikai világbajnokságra készülő olasz válogatott keretéből. A sérülések és a formahanyatlások egyelőre nem engedték, hogy a pazar képességű csatár a Juventusban kiteljesedjen. Lippi azonban bízott benne.

Az átigazolások tovább folytak, sikerült megszerezni Didier Deschamsp-ot a Nantes együttesétől, akit Sousa mellé, labdaszerző középpályásnak szerződtettek. Sousához hasonlóan a Róma elől happolta el Bettega a rutinos Ciro Ferrarát, aki gyakorlatilag percekre volt attól, hogy a fővárosba szerződjön. Aztán másképp döntött, és május 6-án bejelentette, hogy a Juventusban fog focizni. Ennek a három labdarúgónak a megvásárlása volt a legfontosabb lépés egy erősebb Juve kialakításához, tulajdonképpen a többiek jobbára csak kiegészítő embernek érkeztek. Köztük volt Alessio Tacchinardi (Atalanta), Luca Fusi és Robert Jarni (mindkettő Torinó) valamint Corrado Grabbi (Sparta Novara). A távozók közül ki kell emelni Julio Cesart, Möllert (Dortmund) és Dino Baggiót (Parma). Első látásra tehát nem tűnt feltétlenül erősebbnek ez a Juventus, mint a korábbi idényben.

A főbb szerepek így már tavaszra tisztázásra kerültek. Június 18-án Luciano Moggit a Juventus általános igazgatójának választották, tehát ez, a nem hivatalosan lezárt kérdés is végleges választ kapott. Vissza kell még ugranunk azonban az időben, mert szükséges érinteni egy olyan eseményt, amely a Juventus következő egy évét folyamatosan körbelengte: egy súlyos, személyes tragédia sokkolta a keret tagjait, a vezetőséget és a szurkolókat. 1994 májusában egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy Olaszország egyik legreménytelibb fiatal játékosa, a balhátvéd Andrea Fortunato akut leukémiában szenved. Fortunatónak nem ment jól tavasszal a játék, sok kritikát kapott, hiszen nem úgy játszott, ahogy a tehetségéből ez következhetett volna. Ma már persze tudjuk, hogy a benne lappangó betegség tehetett arról, hogy dekoncentrált és fáradékony volt. A többieknek a társukért érzett aggodalom terhével kellett belekezdeni a munkába.

Eközben az Amerikai Egyesült Államokban elindult a 15. labdarúgó-világbajnokság. A Milan uralta olasz válogatott keretébe három Juve-játékos (Dino Baggio, Antonio Conte és Roberto Baggio) került be, a német csapatba pedig Jürgen Kohler és Andreas Möller kapott meghívót. Bettegáék a már említett Fortunato pótlásáról próbáltak elsősorban gondolkodni, erre a szerepre a Parma egyik erősségét, Di Chiarát szemelték ki. Ezt az átigazolási tervet azért is érdemes megemlíteni, mert a Parma kérte, hogy vonják be az üzletbe Alessandro Del Pierót is, akinek a játékjoga így fele részben a Parmához került volna.

Nem csak a játékospiacon folyt a munka, hanem egy másik komoly kérdés is megoldásra várt: a stadioné. A Stadio delle Alpit üzemeltető cég ugyanis 1994 nyarán annyira felemelte a bérleti díjat, hogy azt a stadionban játszó Juventusnak és Torinónak szinte lehetetlen volt veszteség nélkül kigazdálkodnia. Három út állt a klubok előtt: vagy visszaköltöznek a Stadio Comunaléba, vagy átveszik az üzemeltetést, vagy építenek egy saját stadiont. Utóbbi esetben az építkezés idejére egyikük Genovába, másikuk Milánóba költözött volna. Az ötlet csak két mérkőzés erejéig valósult meg, amikor a Juventus a milánói stadionban fogadta a Dortmundot és a Parmát az UEFA Kupában, 1995 tavaszán.

Egy kis kitérő erejéig tekintsünk rá az olasz viszonyokra, méghozzá a nézőszám vonatkozásában. Ma már alig találkozunk olyan olasz, első osztályú bajnokival, amely teltházat vonz (kivéve a Juventust, ugye). A folyamat két évtizede kezdődött, és már 1994-ben is látható volt, hogy a tévéközvetítések hosszútávon sokakat távol tartanak majd a stadionoktól. 1994. augusztus elején jött ki egy statisztika, amelyik az aktuális bérleteladásokat tartalmazta. Bár ekkor még nem volt vége az árusításnak, a tendencia világosan látszódott – különösen az Internél alakult drámaian a helyzet, a 93-94-es szezonban 34 ezren vettek bérletet, míg 1994 augusztus első hetéig csupán 16 ezren. A Juventusnál 1994-1994-ben szintén 34 ezren vásároltak bérletet, 1994 augusztus első hetéig pedig 28 ezren. A Milan magasan vezetett a 40 ezres mennyiségével (1992 nyarán 72 ezer bérletet adtak el…).

A Juventus új vezetése fontosnak tartotta, hogy az elpártoló szurkolókat ismét a klub mellé állítsa, ezért júniusban elindult egy országjárás, amelynek keretén belül bemutatómeccseket játszott a csapat, illetve több kamionnyi felszerelést vittek magukkal, köztük egy óriáskivetítőt, amelyen a vébén részt vevő játékosok – így Conte és Roberto Baggio – üzentek a drukkereknek. Ez a túra igazából még nem a felkészülést szolgálta, csupán a Juventus arculata szempontjából volt jelentősége. Eközben Marcello Lippi és Roberto Bettega 10 napra a világbajnokságra utazott, hogy több mérkőzést is a helyszínen megtekintsen. Nem titkolt szándékuk volt, hogy élőben láthassák a legnagyobb brazil tehetséget, Ronaldót: ez a terv nem valósult meg, legalábbis játék közben nem láthatták, a brazil kapitány, Parreira ugyanis nem küldte őt pályára. A Juve környékéről (pontosabban a Fiat egyik meg nem nevezett vezetőjétől) állítólag konkrét ajánlat is érkezett, legalábbis a Cruzeiro elnöke, Cesar Masci ezt nyilatkozta. Ő 16 milliárd lírában (10 millió dollár) állapította meg a vételárat, de ennyit a Juventus semmiképp sem akart kifizetni. Sokan arra számítottak, hogy a Juventus a világbajnokságon látott klasszisok közül megvásárol valakit. Moggi azonban lehűtötte a kedélyeket: „Én csak egy olyan játékost láttam, akit szívesen leigazolnék: ez a brazil Mauro Silva volt. De a Deportivo La Coruna úgysem adja el, vagy ha mégis, akkor túl sok pénzt kérnek majd érte. Silvára mondanám azt, hogy erősítést jelenthetne – nem csak nekünk, de bármelyik olasz élklubnak.”

A vezetőség táplálkozási szakembert is szerződtetett a klubhoz, Giorgio Calabrese, a Piacenzai Katolikus Egyetem professzora személyében. A játékosoknak heti lebontású menüt állított össze, személyre szabottan – a második héttől kötelezően napi egy pohár vörösbort is előírt. A támadók kapták a szénhidrátdúsabb, míg a kapusok a fehérjedúsabb ételeket. Vialli nyilatkozta, hogy addig még sosem étkezett annyira jól és komplexen.

A lényegi munka a svájci edzőtáborozással kezdődött, ahol Lippiék stábja széthajtotta a játékosokat, akik a nyár hátralévő részében járni is alig bírtak. A fizikai leterheltség jól látszódott az edzőmeccseken, de az idény elején is. Nem vett villámrajtot a csapat, szinte minden sorozatban voltak apróbb botlásai, de Lippi pontosan tudta, hogy az őszi idény közepére kell elérni az üzemi hőfokot. A fordulatot nem egy győzelem, hanem egy kellemetlen vereség hozta meg: Foggiában 2-0-ra kikapott a Juventus, de innentől kezdve alig volt megállás. A játékosok egyre magabiztosabban gyűrték le az akadályokat, a közvélemény pedig akkor kezdte elhinni, hogy ez a Juventus óriási dolgokra lehet képes, amikor decemberben, egy máig ható rangadón úgy győzték le 3-2-re a Fiorentinát, hogy nem sokkal a vége előtt még az ellenfél vezetett 2-0-ra. Del Piero hősiessége nyilvánvalóvá tette, hogy Baggio nélkül is képes létezni a Juve – a csapat ekkor nyerte meg a bajnokságot, csak még nem tudott róla.

Baggio tavasszal, a sérülése után úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna. A Juventus bejutott az UEFA-Kupa és az Olasz Kupa döntőjébe, a bajnokságban pedig folyamatosan növelte az előnyét. Mindhárom sorozatban a Parma volt az ellenfele. Zoláék számára a scudettóért folytatott küzdelemben az utolsó lehetőségként villant fel a húsz évvel ezelőtt, 1995. május 21-én játszott Juventus-Parma mérkőzés, amelyet a Juve bukásával végződő UEFA-Kupa döntőt követően rendeztek meg. A csapat Baggio-Vialli és Ravanelli vezérletével az idény legjobb játékát nyújtva 4-0-ra győzött, és 1986 után ismét bajnoki címet ünnepelhetett, miközben a pályára tóduló szurkolók több milliárd lírás kárt okoztak a stadionban. Katarzis – a mai szemmel nézve szinte hihetetlen erejű.

A Juventus – a nem kétpólusú! – olasz foci azóta eltelt húsz idényében tíz (!) scudettót gyűjtött be, és ha nincs a gondosan megkreált Calciopoli-ügy, akkor bizonyos, hogy még ennél is több sikerült volna. Most, húsz évvel a huszonharmadik cím után nem árt, ha tudjuk, hogy annak az 1994-1995-ös idénynek a hatása mindig tart: a régi Juve-szurkolók még most is viszonyítási pontként tekintenek rá.