Nem csak titeket sokkolt le Conte hirtelen távozása, hanem minket is. Első dühünkben reagáltunk rá egyet, de igazán csak magunk között értékeltük a dolgokat. Jön a karácsony, úgy döntöttünk, hogy tartunk egy Conte Hetet, és mindenki leírja, mit gondol őszintén a távozásáról.

Conte teljesítményét a 3 év és annak eredményei, valamint _beni sorozatnyitó posztja tökéletesen összefoglalják: egy 7. helyezett keretből sikerült némi vérfrissítéssel domináns, leginkább Olaszországban mindenkit halomra szexuáló csapatot faragni. Két hetedik hely után talán még senki nem nyert bajnokságot, pláne nem hármat egymás után. Ez önmagában megér egy szobrot a klubszékház platánparkjában, akkor is, ha az otthoni szecskázás mellett Európában igazából egy bravúrmeccset (a kissé szétesett Chelsea elleni hazai 3-0) tudott felmutatni Conte, és a harmadik szezonra a nemzetközi fronton egyértelműen irányt és arányt tévesztett a csapat. Ez egyszerre Conte érdeme és felelőssége – amellett, hogy a rút kiskacsából gyönyörű pillangó lett a Juventus, a keretbe tolt százmilliók csak részben térültek meg. Viszont én az európai szereplést is egyértelműen sikeresnek ítélem meg: az elmúlt két szezon koefficiens-pontjai alapján a Juve Európa 8. legerősebb csapata, ami tökéletesen megfelel a keret értékének, és passzol a calciopoli utáni újjáépítés reálisan elvárható tempójához. A Galata elleni két meccs balfaszkodását a hazai Chelsea- és a donyecki Sahtar-verés ellensúlyozza, az izlandi döntetleneket tulajdonképp agyonnyert meccseken, hatalmas pechhel sikerült összehozni, a Benfica elleni hazai emberelőnyös balfaszkodással együtt is pont annyit teljesített a keret, amennyit tud – se többet, se kevesebbet. Ez tehát Conte, az edző, akivel otthon messze elvárások fölött, Olaszországból kilépve pont a keret képességeinek megfelelően hozta magát a csapat. Köszönjük a 3 csodás évet, és nézzük meg, mi történt az Ordibátorral azóta, hogy szétszaggatta a babaruhát Marottával és Agnellivel.

Nekem egyáltalán nem tetszik az, ahogy Conte a juvés múltját kezeli azóta, amióta nem ő a klub edzője. Sosem szerettem, amikor Contét Mourinhóhoz hasonlították. Egyrészt José gyakorlatilag mindent megnyert, amit megnyerhetett, és ettől Conte egyelőre rettenetesen messze van. Másrészt Mourinho bármennyire ellenszenves tud lenni az ellenfelek drukkerei számára, azt nehéz lenne tőle elvitatni, hogy egy gerinces, következetes figura. A madridi évei alatt is lazán lenyilatkoza, mennyire közel áll a szívéhez a Chelsea és az Inter. Tekintsünk el attól, hogy mennyire lájkolható klubok ezek, a lényeg, hogy egy elvihathatatlanul profi edzőnél simán belefér, hogy tudassa a világgal, kinek szorít.

Pedig Conte nem véletlenül lett juventino bálvány. Nyert nálunk/nekünk/velünk egy raklapnyi trófeát a pályán, és visszavezette az elit közelébe a csapatot. Már a kinevezése előtt bianconeróként nyilatkozott (“juventino vagyok, de nem ez az egyetlen érdemem”), és még egy darabig tartotta a tempót. A 2002. februári Milan-Juve nem csak Buffon emberfeletti védése miatt marad emlékezetes: Conte a meccs szünetében szólalkozott össze Gallianival az öltözőfolyosón. Emlékeztetőül:

Fester: “Ez történik, ha egész héten sírtok!” (A Juve abban a szezonban hónapokig nem kapott büntetőt, Conte pont a héten fakadt ki a bíráskodás ellen.)
Conte: “Ti a pulpitusotokon, ti vagytok a foci maffiózói!”
Utólag Conte úgy értékelte az esetet, hogy Gallianival “nézetkülönbségük támadt”, és a meccs “túlzottan eseménydúsra sikeredett”, de ezzel együtt a folyosói megjegyzése sokunk nevében szívéből szólt. A Milan – a másik, hasonlóan rózsaillatú milánói bagázzsal együtt – a terhelő bizonyítékok ellenére lazán megúszta a calciopolit, és ugyan akkor még Conte nem tudhatta, két szezonnal ezelőtt a rigók tolták be a kehes gebék által vonszolt szekerüket BL-helyre, hogy aztán tavaly újra mindkettő a helyére kerüljön. Szóval Conte Juve-edzőként lazán elküldte a picsába Gallianit, és bárki mást, aki az útjába került.

A bajnoki címek száma szintén érzékeny téma a calciopoli óta. Conte még 2007-ben, fiatal edzőként Stefano Discreti ezt firtató kérdésére így válaszolt: “29, ebből 5 az én kéznyomomat is viseli”. 2011. nyarán, a szokásos Villar Perosa-i edzőtábor alatt ugyanerről: “A Juventus 29 scudettót nyert, innentől kezdve a pályán megszerzett bajnoki címekről kellene beszélni.” Ismerős, ugye – a 30., már Contéval nyert scudettópajzs utáni kampány egy fontos eleme innen eredt. Viszont innentől Conte valahogy mindig kikerülte a válaszadást a hasonló kérdésekre: az első bajnoki címe után “számomra edzőként az első” volt a matek. Azért a 31-es táblával még örömmel pózolt, de úgy tűnt, hogy az eltiltása után megpattant benne valami.

Conte már a hivatali ideje alatt kerülte, hogy nyíltan juventinónak mutassa magát, sőt, többször lenyilatkozta, hogy ő igazából egy profi, és bármelyik csapat kispadjára leülne. Olasz sajtóértesülések szerint már tavaly nyáron megegyezett a Milannal, csak az utolsó pillanatban sikerült Agnelliéknek egy kövérebb csekkel marasztalni. És ez még lankadt rozmárpöcs volt ahhoz képest, amit idén nyáron művelt. A most futó évadra történő felkészülés első napján lelépett, és rá pár héttel aláírt az olasz szövetséghez. Alapvetően nem lenne ebben semmi különös: a legtöbb olasz edzőnek a karrier egyik csúcspontja lenne a válogatott padja, és Conte mindig is ambíciózus faszi volt. Viszont a FIGC az elmúlt években nyíltan elzárkózott a calciopoli újraértelmezésétől, a korábbi (egyébként juventino) elnök, Abete alatt Contét röhejes indokok alapján tiltották el egy időre a Sienánál végzett tevékenysége miatt, ráadásul a mostani FIGC-mufti megválasztását Agnelliék nyíltan támadták, miközben olyan klubok támogatását nyerte el Tavecchio, mint a Lazio, vagy az összes milánói hullarablók.

Pocsék volt végignézni, hogy Conte rossz társaságba keveredett. Mint amikor az exedről kiderül, hogy heteró. Conte olyanokkal bratyizik, mint az általa 2 éve még maffiózónak nevezett Galliani, a szövetséget fű alatt vezető (Lazio-elnökként minden hasonló funkcióval ránézésre összeférhetetlen) Lotito, vagy de Laurentiis, aki többször rúgott az elmúlt pár évben a Juventusba, mint ahány gólt lőtt az isteni Bendtner zebrában. Conte jobb keze a válogatottnál az az Inter-bálvány Lele Oriali, akit az Izé sportigazgatójaként Recoba útlevélhamisítási ügyében első fokon fél évre leültetett az udinei bíróság (majd másodfokon pénzbüntetést kapott, de a bűnössége nem vitatható). Amikor Conte először nyilatkozott kapitányként, a Juve-scudettók számát firtató kérdésre kissé zavartan annyit mondott, hogy “számomra a fontos scudettók azok, amelyek a legtöbb örömet adták nekem, amelyekre szívesen emlékszem, az az a nyolc scudetto, amit én nyertem, ötöt játékosként, hármat edzőként”. Igen, ez ugyanaz a faszi, aki az első nyilatkozatában leszögezte, kurvára nem tetszik neki, hogy egyesek a vesztes meccsek után összeborulnak, vigyorogva pacsiznak az ellenféllel. Nem meglepő, hogy Conte a legtöbb olyan klubot, ahol válogatottak játszanak, végiglátogatta (lásd pl. alant), de a csapata gerincét adó Juventust eddig kihagyta.

Visszatérve a Mourinho-párhuzamra: a portugál gyökér többek között azért lett az, aki, mert következetes. Mondhatjuk úgy is, hogy gerinces. Ezzel szemben Conte alig állt fel a Juve padjáról, máris úgy tűnik, büdös neki az a 15 év, amit Torinóban töltött. Antonio Conte rengeteget tett a Juventusért, de játékosként és edzőként is csak ezzel a klubbal nyert valamit. Conte legalább annyival tartozik a Juventusnak, mint akár a klub, akár a szurkolók neki. Ezért fájdalmas az, ahogy Tonyó azok után, hogy európai szinten nem produkált számottevő eredményt, inkább megfutamodik, mert neki Cuadrado nélkül ez a keret már szart sem ér, majd lefekszik a szövetségnek. Conte rengeteget adott nekünk. A mi korosztályunknak visszaadta a hitet, hogy még visszatérhet a Lippi-éra könyörtelensége, a fiatalabbaknak pedig felépített egy talán titkon remélt álmot a verhetetlen, egyeduralkodó Juventusról. De nem volt joga szembe köpni sem a klubot, sem téged, szurkolót. Conte számára a római közegben ciki lett a juventino múlt, kellemetlen lett Galliani lemaffiózózása, és visszatetsző lett a Juventus harca a 2006-os ganéjságok ellen. Conte hamar túllépett azon, hogy nem csak magának és nem is egyedül nyerte tavaly vagy mondjuk 2002-ben a scudettókat. Ez az egész történet túlmutat azon, hogy Conte már nem akar scudettókat számolgatni. Conte hisztijei, sikerorientáltsága, fizetési igényei és lojalitása (illetve annak hiánya) alapján nem merész konklúzió: a bálványunk, a joggal imádott sikeredzőnk, korábbi kedvenc melós középpályásunk tulajdonképp egy opportunista törtető, akinek a karrierje most épp többet jelent, mint a múltja.

Conte a távozásával, és a nyári cirkusszal bezárt, azaz inkább úgy bebaszott egy ajtót maga mögött, hogy kilógósodtak a zsanérok. A nyilvános sárdobálás szerencsére elmaradt, de azóta mindkét fél rezdüléseiből számomra egyértelmű, szó sincs békéről, szeretetről, bianconero kollektív tudatról, Conte számára a Juventus a múlt, és a Juve számára sem jelent többet Conte, mint egy szakember, akit bőségesen megfizettek a szolgálataiért. Bár 20 éve imádom a faszit, és egészen a lemondásáig csak pillanatokig inogtam meg ebben, ha rajtam múlna, már nem tudom, beengedném-e újra azon a július 15-én bevágott ajtón. Ugyanis senki, még I. Gróf Antal sem helyezheti a klub fölé magát.