“Nem utazom Münchenbe, de semmi gond: itthon, a barátaimmal nézem meg a meccset. Aztán ünnepelünk majd. Ünnepelünk, hiszen a Juventus győzni fog.” Domenico Carpanini, Torinó akkori (és 2001-ben elhunyt) alpolgármestere mondta ezeket 1997. május 27-én, egy nappal a müncheni Dortmund-Juventus BL-döntő előtt. És sok ilyen nyilatkozatot idézhetnénk még azokból a napokból. Az olasz újságírók olyan tippjátékot űztek, amelyekben a Juve győzelmének arányát próbálták előre kitalálni. A tökéletesen működő, szinte verhetetlennek tűnő gépezet 17 évvel ezelőtt hatalmas pofont kapott.

1996. május 23.: szinte percekkel azután, hogy lefújták a Juventus-Ajax BL-döntőt, a klubvezetés megvált a csapatkapitánytól, Viallitól, és bejelentette Boksics érkezését. Ezzel még nem volt vége a sikercsapat lemészárlásának: nyáron elment Ravanelli, Sousa, Vierchowod és Marocchi is. Moggiék merész átalakítási tervei és döbbenetes lépései a szurkolókat is elbizonytalanították. Négy stabil kezdő távozott, 2 év alatt pedig szinte a komplett csatársor (csak Del Piero maradt a 95-ös bajnokcsapatból). Boksicson kívül érkezett Zidane, Vieri, Amoruso, Montero és Iuliano (majd télen Dimas) -1996-ban ez a játékospolitika túl merésznek tűnt. Az olasz szakírók is csak találgatták, hogy mi lesz ennek a vége. Boksics legalább már bizonyított Olaszországban, de a többiek nem tűntek húzóneveknek: Zidane egy pocsék EB-szerepléssel melegített, majd meghízva érkezett meg az edzőtáborba. Vieri és Amoruso tapasztalatlanok voltak, Montero egy olasz középcsapatban aprította a támadókat, Iuliano pedig a Salernitanából jött, úgy, hogy első osztályú bajnokit addig még csak a tévében látott.

Mégis, már a nyári felkészülés során érezni lehetett, hogy itt valami készül: egy barátságos találkozón, La Corunában 6-0-ra lesöpörték az Ajaxot – nem ez lett az első hasonló eredmény az évben. Lippi az új igazolásokkal új játékrendszerre állt át: a gyakran alkalmazott 4-3-3-at 4-4-2-re módosította, és egyre gyakrabban tette Del Pierót a pálya bal szélére, úgy, hogy Alex kifejezetten középről indult. Lippi számára hihetetlen variációs lehetőséget adott az a tény, hogy igazi jolly jokerekkel rendelkezett a keretben: Del Piero mellett Di Livio, Jugovics és Tacchinardi voltak talán a legsokoldalúbbak (Tacchinardi fordított utat járt be, mint az átlag: védőből lett középpályás, aztán időnként szintén védő). Zidane ekkoriban még nem kifejezetten trequartistaként focizott (bár a csapatot ő mozgatta), hanem vonalban helyezkedett a többi középpályással.

A Juventus magabiztosan menetelt a bajnokságban és a BL-ben is. Alapjáratban nem rúgott sok gólt, de amikor igen, akkor rendesen lepofozta az ellenfeleket: ezekből született a PSG és a Milan elleni 6-1 is. Meg az Ajax 4-1-es kiütése – de erről lesz még szó.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy “Melyik volt az elmúlt 25 év legjobb Juvéja?”, és csak egyet lehetne választani, akkor a 96-97-est mondanám. A BL nyitófordulójában, a Manchester torinói legyőzése (1-0) után Ferguson csak ennyit nyilatkozott: “Minden tiszteletem a Juventusé – nekünk még sokat kell tanulnunk.” Ferguson nem titkoltan példaként állította fiatal játékosai elé Lippi csapatát, amely szinte megfojtotta őket azon a meccsen.

A gólt azon az estén Boksics lőtte, aki ugyan nem talált be sokszor az idényben, de igazságtalanság lenne csak a statisztika alapján megítélni, mert nagyon fontos szerepe volt abban a Lippi-féle Juvéban. Zeman mondta egyszer róla azt, hogy alig van támadó, aki hatékonyabban lenne képes folyosót nyitni a társaknak az ellenfél védői között. A horvát ehhez tényleg nagyon értett. Mintha azt mondták volna neki a meccsek előtt: “Menj fel, helyezkedéssel teremts helyzetet a többiek előtt, a góllövéssel meg ne foglalkozz.”

A csoportkört rendkívül simán vette a Juve, csak egy bécsi döntetlen (Rapid-Juventus 1-1) rontott a képen, de az már egy tét nélküli találkozó volt a csapat számára. A tavaszi körre készülve még meggyőző játékkal behúzták a Világkupát, és fantasztikus teljesítménnyel az Európai Szuperkupát is

A legjobb 8 között csak addig volt némi izgalom az akkoriban igen erős Rosenborg ellen, míg az idegenbeli meccsen vesztésre álltak (1-1 lett), de a visszavágó tükörsimán alakult (2-0). És bár Van Gaal azt jósolta, hogy újra a Juve és az Ajax döntőzik majd a BL-ben, végül már az elődöntőben összeakadtak.

Amszterdamba Milánóból utazott a Juventus (a Milan ellen 6-1-re győztek, ha már arra jártak), és az Ajax ellen ugyan akadt izgulnivaló, de a 2-1-es sikernél jóval többet adott ez a meccs: egy tökéletes első félidőt. Egy olyat, amilyet a focisulikban kötelező tanagyagként kellene mutatni. Lippi az amszterdami elődöntő előtt szinte kizárólag az egyérintős játékra fektette hangsúlyt, és szinte döbbenetes hatékonysággal ültették ezt át a focisták a gyakorlatba. Persze 90 percen keresztül lehetetlen így játszani, de a Juventusnak 45 perc is elég volt a 2-0-hoz. Aztán az Ajax szépített, de mindenki (a hollandok is) lehetetlennek gondolták azt, hogy itt ne Peruzziék jussanak tovább – azok a Peruzziék, akik ekkor már egy ideje nélkülözték az addigi legeredményesebb támadókat, Del Pierót és Padovanót. Vieri igazából Del Piero és Padovano hiányzásából építette fel néhány hét alatt a karrierjét, és vált a világ egyik legdrágább labdarúgójává.

A torinói visszavágó sokunknak Faragó Richárd euforikus állapotú közvetítéséről marad emlékezetes. Ő volt az, aki a 4-1-es találkozó (amelyen szerintem messze nem játszott olyan jól a Juve, mint az amszterdami első félidőben) végén azt mondta, hogy szerinte a Juventus megfoghatatlan. És valóban, sokan gondolták ezt.

Vieri, Amoruso és Iuliano a döntő előtti utolsó edzésen

Valószínűleg Lippi is így érezte. Egyszerűen nem hibázott abban az évben, bárkit küldött be, gólt lőtt, minden meccsbe remek érzékkel nyúlt bele – talán elhitte a saját sebezhetetlenségét. Már csak egy akadályt kellett volna venni a tökéletes szezonig, amikor a sokkal esélytelenebbnek tartott Dortmund beleköpött a levesbe. Persze visszanézve az akkor dortmundi kezdőt (Klos – Reuter, Kohler, Sammer, Kree, Heinrich – Lambert, Sousa, Möller – Chapuisat, Riedle) már könnyen belátható, hogy ez bizony egy nagyon erős csapat volt, tele rutinos, már Olaszországban is bizonyított klasszisokkal, világbajnokokkal.

Hol hibázott Lippi? Talán ott, hogy az Atalanta elleni bajnokavatón nem zavarta haza aludni a játékosokat –  nem is a fáradtság miatt (hiszen pénteken játszottak Bergamóban), hanem azért, hogy ne gondolják azt: a müncheni döntő már az övék. Talán Del Pierót lehetett volna kezdetni, mert a sérüléséből ugyan nem sokkal előtte tért vissza, de már volt meccs a lábában. Talán Iuliano helyett a dinamikusabb, gyorsabb Pessottót kellett volna balhátvédben a csapatba rakni. Vagy csupán csak annyin múlott, hogy Puhl Sándor nem fújta le a meccs legelején Jugovics lerántását. Esetleg azon, hogy Peruzzinak pár órával a mérkőzés előtt született meg az első gyermeke, ezért egy privát gépen röpködött München és Torinó között, hogy ott legyen a kórházban.

A müncheni csalódás, a 3-1-es kudarc után – a korábbi évnek megfelelően – megint óriási mozgolódás indult be  a keretben: A május 28-i kezdőből Boksics és a pályája csúcsán lévő Jugovics a Lazióban folytatta, Vieri az Atletico Madridhoz ment, Porrinit pedig a Rangers igazolta le.

Marcello Lippi tehát újra elkezdhetett építkezni, és megint megfelelt a feladatnak. A BL azonban ismét nem jött össze, de a Real elleni döntőben (lesgóllal) elszenvedett vereség talán nem okoz ma sem akkora fájdalmat, mint annak a müncheni estének az emléke.