A labdarúgás talán az a sport, amely a legeredetibb formájában fennmaradt: nem módosítgatják a játékidőt, a kapuk méretét, a játékosok számát. Az igazán fontos és bevált változások utoljára 20 évvel ezelőtt kerültek bevezetésre (1991-ben az egyvonalas les, 1992-ben a hazaadás eltörlése). Kitalálták az arany- és ezüstgól szabályát, de egyik sem lett életképes, mivel idegen volt a foci jellegétől. Egyetérthetünk abban, hogy a szabályváltoztatásoknak csak akkor van értelmük, ha azok előrelendítik a focit: a szerkesztőségünk hisz abban, hogy ebben a sorozatban olvasható ötleteink ilyenek, és hamarosan bevezetésre is kerülhetnek.

Számos visszajelzést kapunk azzal kapcsolatban, hogy az általunk kifejlesztett szabálymódosítások mennyire sikeresek a gyakorlatban. Ugyanakkor többen is rámutattak, hogy egy komoly, a játék követhetőségét rontó problémát még nem küszöböltünk ki, így pedig nem lehet igazán modern sport a labdarúgás. Rajtunk ne múljon, az International Board kérésére az esztétikai és pszichikai les után újabb szabálytalanságot kívánunk bevezetni: az ideológiai lest.

Bizonyára mindenki belefutott már abba, amikor posztokról, játékosokról beszélgetve magyarázkodnia kellett, mit is ért a jobb oldali védő vagy a bal oldali középpályás kifejezésen: csupán az illető pályán betöltött pozíciójára célzott, netán a politikai hovatartozását jellemezte? Különösen érzékeny kérdés ez azoknál a sportolóknál, akik politikailag is aktívak. Paul Breitner esetében például sokáig egyértelmű volt a helyzet: balhátvédként vált ismertté, ami megfelelt a politikai meggyőződésének is. Ugyanakkor középpályásként már középen szerepelt, miközben továbbra is meggyőződéses baloldali volt, abból is radikális. Paolo Di Canio középcsatárként szeretett játszani, miközben politikailag radikális jobboldalinak számított, azaz szélsőként kellett volna szerepelnie.

Menjek ki a szélre?

Az ideológiai les az ilyen kavarodásokat kívánja megszüntetni. Javaslatunk szerint a jövőben mindenki csak a politikai meggyőződésének megfelelő oldalon szerepelhet. Minden bajnokság, nagy torna előtt szakképzett politológusok felmérnék az egyes játékosok politikai meggyőződését, és beosztanák őket a bal-jobb skálán. A besorolás alapján kellene a játékosokat taktikai felállásban is elhelyezni. A játékvezetők pedig folyamatosan felügyelnék, hogy egy futballista ott szerepel-e, ahol ideológiailag ez megengedett. Amennyiben például egy jobboldali játékos felbukkanna a bal szélen, a bírónak meg kell állítania a játékot, és politológiai keresztkérdésekkel leellenőrznie a futballista ideológiai meggyőződését, például: „mi a véleménye a társadalmi igazságosság eszményéről?” Amennyiben a játékos nem ad olyan választ, amely közel áll a bal oldali gondolkodáshoz, sárga lappal büntetendő. Persze lehetséges, hogy egy ravasz, politikaelméletben képzett futballista megpróbálja megtéveszteni a játékvezetőt – különösen akkor nőhet meg ennek a veszélye, ha a csapatok politikai elemzőket vesznek fel az edzői stábjaikba, akik kiképzik a csalásra a sportolókat. A fegyelmi bizottságok azonban az idény elején végzett ideológiai vizsgálatok alapján utólag súlyos büntetésekkel sújthatják az ilyen ideológiai szédelgőket. A fentiek értelmében természetesen arra is szükség van, hogy minden játékvezető levizsgázzon politikaelméletből. Azt az egyes szövetségekre bíznánk, hogy egy egységes, világszerte alkalmazott művet, vagy éppen az adott országban készült tankönyvet használnának a képzésben.

Az új szabály több hasznos következménnyel is járhat: a jövőben a keretek összeállításakor nem csak a játéktudásra, a marketingértékre, hanem az ideológiai hozzátartozásra is építenie kell a kluboknak. Ennek hiányában ugyanis előfordulhat olyan helyzet, hogy egy erős Real Madrid vagy Barcelona abba bukik bele, hogy nem rendelkezik megfelelő színvonalú marxista vagy szélsőjobboldali játékosokkal. Emellett a mérkőzések közben is érdekes lehet egy-egy csapat ideológiai eltolódása, mikor valamelyik szélen erőltetik a támadásokat.

Jobbra tolódó csapat

A csapatok egymás elleni játékában ráadásul a jobb és a baloldal közvetlenül összecsaphat, így a közönség érdeklődése is nőne a mérkőzések iránt. Akik attól tartanak, hogy mindez a politikai ellentétek kiéleződéséhez vezetnének, annak nincs igaza: hiszen egy-egy csapatban együtt szerepelne a teljes politikai spektrum, akiknek a közös sikerért kellene küzdeniük. Mi lenne hát hasznosabb eszköze a politikai megbékélésnek, mint az ideológiai les következetes alkalmazása?! A diktatúrák elleni küzdelemben is kiváló fegyver az új szabály, hiszen nincs az a Sztálin, Hitler vagy éppen Kim Dzsong Un, aki megengedhetné magának, hogy országa válogatottja csupán egyféle ideológiával lépjen pályára. Innen pedig csak egy lépés a demokratikus választások kiírása!

Persze az ideológiailag képzett olvasókban több kritika is felmerülhet. Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy nem a bal-jobb törésvonal az egyetlen az ideológiai-politikai palettán. Viszont más törésvonalak nem jelentenek posztokhoz kapcsolódó értelmezésbeli problémát, így álláspontunk szerint nem is kell velük foglalkoznunk. Fölvetődhet az is, hogy világszerte konvergencia figyelhető meg a pártok politikájában, ideológiájában, és bizonyos értelemben mindenki középre húz. Emiatt pedig a szélső posztok kiüresedése fenyeget. Nos, egyrészt erre a folyamatra mintegy válaszként a radikális mozgalmak is megerősödtek számos országban, így a szélsők utánpótlása véleményünk szerint megoldott. Másrészt pont az olasz bajnokság az, amelyben (reagálva a politikai élet változásaira) a szélsők szerepe kisebb, így azt mondhatjuk, hogy a Serie A ideológiailag talán a legnaprakészebb, míg a Premier League valószínűleg a legavíttabb bajnokság.

De mi a helyzet a kevert ideológiájú játékosokkal? Például ha valaki nemzeti gondolkodású, ugyanakkor elfogadja az egyenlőségre törekvés egyes aspektusait? Ha ezt a kevert ideológiát a szigorú ellenőrző bizottság előtt is igazolni tudják, akkor szerepelhetnek a jobb és baloldalon is. Illetve az ilyen játékosok bevethetők középen is, hiszen meggyőződésüknek megfelelően a mérkőzések közben elkalandoznának mind a jobb, mind a bal szélre.

Az ideológiai les társadalmi-gazdasági pozitívumai tehát egyértelműnek tűnnek. Az sem elhanyagolható, hogy végre szakíthatnánk azzal az avítt szokással, hogy az ügyesebb láb alapján helyezzük el a játékosokat a pályán. Persze, a tükörszélsők megjelenése jó lépés volt a helyes irányba, de nem volt elég bátor; nem szakított elég erőteljesen a régi beidegződésekkel. Szóval szépen (de nem túl szépen!) és ideológiailag egyértelmű módon játszó csapatokra van szüksége a modern labdarúgásnak!