Igazi Juventino, aki rengeteget tett a klubért, akkor sem dohogott, amikor csak a padon jutott neki hely, és amikor beszállt, mindig hozta magát. Vagy létszámfeletti ballaszt, aki még arra sem volt hajlandó, hogy elhúzza a belét, amikor találtak neki egy másik klubot, és inkább itt maradt jákintázni egy fél évig.
Kolompár Hulk
Ezek a lehetőségek, és ahogy látjuk, erre a két szekértáborra bomlott langymeleg táborunk jelentős része is Fabio Quagliarella ügyében. Bár minden felett álló igazságot nem lehet pénzért venni, így értelemszerűen mi is csak véleményt fogalmazunk meg, de úgy érezzük, van néhány olyan gondolatunk, amiről nektek is lesz véleményetek. Jöjjenek ezek.
Előrebocsátom, elfogult vagyok, mert szívből szeretem Quagliarellát, de megpróbálok objektív maradni – és a posztban megszólal majd a másik oldal is. Lássuk a tényeket.
A zavaros mercato utolsó napjaiban a Juventus azért mozdult rá Osvaldóra, mert biztosra vette, Vucsinics és Quagliarella is távozik a csapattól, három csatárral pedig nem lehet befejezni még egy olyan szezont sem, mint ez a mostani. A Vucsinics-Guarín saga azonban az Izé amatőr köcsögölése miatt – minden érintett számára – kedvezőtlen végeredményt hozott, Quagliarella pedig (valószínűleg) hol a kérőjével, hol a neki kínált feltételekkel nem volt elégedett, ezért nem volt hajlandó eligazolni. Osvaldót ennek ellenére beérkeztettük, és így előállt az a helyzet, hogy a szezonból hátralevő meccseinket végig tudnánk csinálni, hogy mindig más csatárpárossal állunk fel. (Én egyébként reszketve várok egy vizuálisan roppant izgalmasnak ígérkező Llorente-Giovinco párost valamelyik meccsen.)
Quagliarella nem akart a Lazióba menni, aminek csak anyagi természetű okai lehetnek, hiszen a Lazio azért szakmailag is perspektíva, ott vannak az EL-ben (a rómaiak be is nevezték volna), Rejával egyre markánsabban emlékeztetnek futballcsapatra, és ha nem is valószínű, egy őrületes hajrával akár csodaszép szezonjuk is lehet. Ehhez pont egy olyan játékos kéne nekik, mint Q. Aztán ott volt a Sampdoria, ahova ment volna szívesen, náluk viszont a legjobban kereső játékos (Palombo) sem kap 1,5 millió eurónál többet, így nem valószínű, hogy Q-nak kifizették volna a Juventusnál kiutalt bérét.
Ami 2,1 millió euró évente. Többet keres Lichtinél (2,0) és Kwadcsinál (1,4), alig kevesebbet Bonuccinál (2,4). Ennek innen nézve bizony erős jákintázás (amaurizás)-szaga van, azaz inkább aszalja rojtosra a csibésztallérjait a padon jó pénzért, mintsem futballozzon valahol stabil kezdőként kevesebb delláért.
Bölcs Tyler írja, teszi mindezt úgy, hogy egyrészt igencsak a periféria szorult, mióta elküldte a picsába Alessiót, amikor az a Milan elleni botrányos teljesítményéért cserébe lekapta a pályáról. Ehhez csapta most hozzá a munkavállalói engedetlenség egyértelmű megnyilvánulását: a Juventus el akarta adni, szerzett neki csapatot is, de Quagliarella megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó távozni. Borítékolható, hogy ez nem lesz pozitív hatással eddig sem túlságosan sok játékpercére. Más szóval úgy maradt itt, hogy tudta, Osvaldo érkezésével egyértelműen a hatodik, utolsó helyre szorul a csaatárok hierarchiájában.
Hoci a lét apának!
Én azonban a fentiek ellenére úgy gondolom, Q ügynökének van némi igaza, amikor “több tiszteletet” követel ügyfele számára. Szerintem is több tisztelet jár neki. Quagliarellát nem vettük drágán, két részletben 15 milliót fizettünk érte, amit csak a BL-ben szerzett (fontos!) góljaival vissza is hozott, és ne felejtsük el, hogy Delneri atomfos Juventusát egy egész őszön keresztül kvázi egymaga tartotta a bajnokesélyesek között. A Juve a dobogó közelében állt (a 4. helyen), amikor Parmában szétszakadt a térgye kálácsa.
A futball kegyetlen: egy szétszakadt térdű, meglassult, az edzőnek pofázó 31 éves csatárhoz egy Juventushoz hasonló klub érthetően nem akar megtartani. Csak közben szerintem a klub nem értékeli helyén Quagliarella szerepét a csapat játékában. Szerintem Q egy igazi “impact sub”, azaz olyan cserejétákos, aki képes fordulatot hozni a meccsekbe. Vucsinics ennek pont az ellenkezője: csereként használhatatlan, ha van is kedve felvenni a ritmust, 15-20 percbe telik neki. Q-val nem a levegőbe beszélünk: Londongrád tavalyi bevétele után idén ő egyenlített Koppenhágában, győztes gólt lőtt a Chievo ellen, és a Galata ellen is betalált, de biztosan emlékeztek a parmai alakítására, amikor az ő lövését követő kipattanót verte be Pogba, ami győzelmet ért a Tardiniben (ahol nem sokan fognak nyerni). Vucsinicsnél lehet, hogy még Giovinco is jobb csere, bár a Milan elleni vezető gólja az egyetlen idei találata. Mirko kettőnél jár, a Laziónak vert egyet az év elején, aztán a Roma elleni – szinte bevallottan búcsúajándéknak szánt – büntetője volt a második.
Tehát szerintem a csatáraink abszolút értékben vett sorrendje: 1. Llorente (bizonyám!), 2. Tévez, 3. Quagliarella, 4.Vucsinics, 5. Giovinco. Ehhez képest a klubé csak az első két helyen stimmel, és még nem is tudhatjuk, a pillanatnyilag rozzant fizikai állapotú Osvaldónak olyan szerep jut-e, mint Anelkának, vagy kap legalább annyi lehetőséget, mint Bendtner. Vagy kiszorít mindenkit, és meg kell vennünk pofátlanul drágán.
Az csak egy dolog, hogy nekem a szívemhez nőtt a kis nápolyi cigó, Mr. Dreamgoal, akinek a rúgótechnikája Alex távozása óta csak Pirlóéhoz mérhető a keretben. Az meg a másik, hogy a potenciális csatárcserék legjobbját körön kívül helyezni már a csapat szempontjából sem egészséges. Quagliarella hülye volt, valószínűleg sokkal jobban járt volna, ha elfogadja valamelyik ajánlatot, de a klub is hülye volt, amiért el akarta küldeni. A végeredményként létrejött, tarthatatlan helyzetért viszont Marotta hülyesége is felmerül, bár a legnagyobb hülye kétségkívül az Izé volt. Akiket viszont hülyére vertünk vasárnap.