A Lazióval rengeteg emlékezetes meccset játszottunk az elmúlt pár évben, évtizedben (persze kivel nem?). Eszünkbe juthat például, amikor Lippi 1995-ös bajnokcsapata otthon 3-0-ra kapott ki, vagy a tavaly augusztusi szuperkupa győzelmünk, netán a tavaszi kupakiesés, illetve a 2004-es kupadöntő. Számomra legalábbis mindegyik emlékezetes volt, de – egy rendkívül elcsépelt dramaturgiai fordulattal élve – mégsem ezekről írok.

Pedig a negatív élményt jelentő meccset – hasonlóan a múltkor felidézett Roma elleni 2-2-höz – nem is láttam: az 1998-as szuperkupa döntőről van szó, ahol 2-1-re kikaptunk. A meccset nem közvetítette semmilyen számomra is elérhető csatorna, így csak másnap, a Nemzeti Sportból értesültem az eredményből. Ami elég nagy meglepetést okozott számomra, főleg, hogy az újság beszámolója alapján a Lazio jobb volt, és megérdemelten nyert. 1998-ban voltunk, egy lesgóllal elbukott BL döntő után, a csapatban pedig ott volt a Vb döntő hőse, Zidane, illetve a világklasszissá érő, még a sérülése előtt álló Del Piero. Akkoriban természetesnek tűnt, hogy Olaszországot a Juventus uralja, legfeljebb a Milan lehet kihívó. Erre jött a Lazio, és játékban is legyőzi a Juventust! Persze, mivel akkoriban csak az újságokból követhettem a Serie A-t, nem voltam tisztában azzal, hogy a Nedved, Salas, Mancini, Mihajlovics és Conceição fémjelezte csapat milyen erős – ezt aztán a következő években elég rendesen bizonyították is. Utólag megnézve az összefoglalót azt láttam, hogy a Lazio akár több góllal is nyerhetett volna, és hogy egyet kell értenem a sportújságíróval, aki szerint a Juventus egy jogtalan tizenegyesből egyenlített. Érdemes egyébként a nem éppen rövid videót megnézni, mert a vereség ellenére van benne két-három olyan jelenet, ami szinte biztosan pszichikai les: mint például a Zidane kapufája előtti pillanatok az első félidőben.

A vereség szerintem nem értelmezhető önmagában: egy rövid korszak végét jelezte, ezért is olyan emlékezetes. A meccs megmutatta, hogy az 1990-es évek második felének legjobb csapata (azaz a Juventus) túljutott a csúcson. Az idény végére aztán eléggé szét is esett a papíron bombaerős Juve, nem kis részben Alex sérülése következtében – hogy aztán Ancelotti valamivel több mint két éves torinói edzősködése után a visszatérő Lippi vezetésével újra összeálljon egy nagyon erős és eredményes csapat – ebből a korszakból származik a másik ma megénekelt meccs.

Ha kellemesen bizsergető élményeket kell felidézni, akkor nem okozok meglepetést, legfeljebb annyiban, hogy nem egy Juve meccsről lesz szó. Természetesen a 2002. május 5-i utolsó fordulóról beszélek, amit a Sport Tv-nek köszönhetően láthattam/láthattunk is, ráadásul körkapcsolásos rendszerben: a bajnoki címért küzdő mindhárom csapat meccsét élőben követhettük. A 2001-02 szezonban három csapat küzdött a scudettóért: az előző évi bajnok Roma, az Inter és persze a Juve. Ebben a szezonban ismerhette meg mindenki a Chievo nevét, akik újoncként sokáig vezették a tabellát, és például Torinóban is csak igen vitatott körülmények között vesztettek. De persze mi elsősorban az utolsó forduló miatt emlékszünk erre az évre.

A december és január az előzések időszaka volt, a Chievo, a Roma és az Inter is vezette a bajnokságot. És ekkorra többé-kevésbé belelendült a Juventus is, de április elejére úgy tűnt, eldőlt a scudetto sorsa: a milánóiak 6 ponttal vezették a bajnokságot. Egy Atalanta elleni vereséggel 3 pontra csökkent az előnyük a Juve előtt, majd a 32. fordulóban még szorosabb lett a verseny, mégpedig elég drámai körülmények között. A Juve az utolsó percekben egy Nedved góllal legyőzte a Piacenzát, míg a Materazziék a végén buktak egy pontot (2-2) Veronában a Chievo ellen. Innen én már szinte biztos voltam abban, hogy megnyerjük a bajnokságot.A Juve ugyanis egyre magabiztosabb lett, míg az Interen látszott, hogy nem túl stabilak.

Az utolsó fordulóban – ki ne emlékezne rá – a Cúper csapata idegenben a Lazio ellen játszott, míg mi Udinesébe utaztunk. Amikor Peruzzi nagy hibája után Vieri megszerezte a vezetést a vendégeknek az Olimpicóban, úgy tűnt, azoknak lesz igaza, aki szerint érvényesül az olasz mentalitás: azaz ha nem fontos az eredmény egy csapatnak, akkor leszarja a meccset, és leadja az eredményt. Ezúttal azonban nem így történt: Poborsky hamar egyenlített, és bár Di Biago újra a vendégeknek szerezte meg a vezetést, látszott, hogy egyáltalán nem lefutott a meccs. Eddigre Udinében egyébként a Juve már elintézte a saját részét: Trez és Alex góljaival a 11. percre kialakult a végeredmény. A Lazio-Inter szerintem a 45. percben dőlt el, még ha nem is az volt a győztes gól: a szlovák Gresko felszabadítás helyett Poborsky elé palaczkyzta a labdát, így a szünetben döntetlen volt az állás – ezzel az eredménnyel amúgy már a Juve lett volna a bajnok. De a szép helyzet még tovább javult a második félidőben, hiszen az összeomló vendégeknek Simeone és az ifjabb Inzaghi is betalált, így a 4-2-s Lazio győzelem azt eredményezte, hogy egyszerre két gyűlölt ellenfélnek is szívességet tettek a hazaiak: a Juve mellett a Roma is megelőzte Toldóékat, így Moratti csapata csupán a harmadik lett.

Az egyik legváratlanabb, legszebb bajnoki cím fűződik tehát a 2002-es Lazio-Inter meccshez, ami miatt egyébként sokáig reménykedtem abban, hogy Maggio hozzánk kerül, és megkapja az 5-ös mezt. A milánóiak szurkolói, vagy éppen egykori játékosai, vezetői azt gondolják, hogy érdemtelenül bukták el a végső győzelmet, én viszont meg vagyok arról győződve, hogy ugyanúgy jogosan nyertünk, mint ahogy megérdemeltük a 2000-2001-es szezon bukását éppen a Lazióval szemben. Mai szemmel egyébként az, hogy egy olasz csapat a számára nem sokat számító meccsen mindent beleadjon, és ezzel még szívességet is tegyen a riválisoknak, a fantázia világába tartozik. Már csupán emiatt is mindig emlékeznék a történtekre.