Lassan elkezdődik, így a tavalyi szezon értékelése is véget ér. Ezúttal egy összegző posztot készítettünk, amelybe igyekeztünk belevenni azokat a tényezőket, melyeket korábban bemutattunk – és néhány egyéb dolgot is. A vezérfonal pedig egy képzeletbeli Metallica koncert lesz. Lássuk hát, Hetfield hangján milyen is volt a 2011-12-es idény!

Minden koncertnek érdemes egy olyan dallal indulnia, amely megteremti az alaphangot, és megalapozza a másnap reggeli izomlázat. Egy csapat pedig nem sokra megy a megfelelő erőnlét nélkül, ami szerencsére megvolt a Juventusnál. Conte egy olyan Juventust rakott össze, amely erőnlétileg is valószínűleg a legjobb olasz csapat volt. Ehhez kapcsolódóan B. Tóth Lászlósan tehát: „az első dal az Üzemanyag”!

Gimme fuel!

Az évértékelő sorozatunkban is előkerült, hogy az ellenfelek gyengélkedése is hozzájárult a Juve sikeréhez. Mindezt elismerve azonban felmerül az emberben a kérdés: oké, de ez kit érdekel?! Az, hogy mi van velük, nem a mi gondunk, azaz Ain’t our bitch!

It ain’t my fall, It ain’t my call, It ain’t my bitch

Persze érdemes egy kicsit az ellenfelekkel foglalkozni, hiszen a szurkolói élethez hozzátartozik a másik – baráti vagy nem túl kedves – cseszegetése. Különösen akkor, ha éveken keresztül hallotta az ember a gúnyolódást. Mikor végre mi vagyunk felül, jogosan kérdezhetjük a milánóiaktól: hol a koronátok, srácok?!

Where’s your crown, King nothing?!

Sokan úgy gondolják, a bajnokság kulcsmomentuma Muntari meg nem adott gólja volt – nem véletlen, hogy a gyorskommentek közt is megemlékeztünk az esetről. Ugyanakkor az egészről az jut eszünkbe, hogy a világ már rég túllépett az egészen, csak néhány szerencsétlen rugózik azon, hogy „mi lett volna, ha…” Nekik küldjük a következő dalt!

My friend of misery – sajnos Jason nélkül

És még mindig az ellenfeleknél maradva: a címvédő Milan kapcsán sokan (többek közt mi is) elmondták, hogy néha túlságosan is egy emberre hagyatkoztak – ám a megváltónak hitt Zlatan idén nem volt elég. De hát ki is az előbb említett úriember, aki már szinte az összes klubnak szerelmet vallott, és a hűséget hírből sem ismeri? Talán a legjobban a következő sor jellemzi őt: „spineless from the start”. (Az utóbbi napok eseményei tükrében az idézet persze egy másik futballistára is illik, akinek még nem nagyon volt botránymentes átigazolása…)

Mi a Leper messiah többesszáma?

Persze igaza van annak, hogy nem érdemes az ellenféllel foglalkozni, legalábbis nem túl sokat. Hiszen jó csapatunk van, amelyik bárhova utazott, legyőzhetetlennek bizonyult.

Akárhová is mentünk, faszagyerekek voltunk

Szóval ne pazaroljuk az energiánkat – vagy legalábbis ne túlságosan – a gyűlölködésre. Nem érdemes parttalan vitákba kezdeni azokkal, akiket úgysem lehet meggyőzni, hiszen a csapatunk elleni gyűlölet vezérli őket. A szerkesztőségi Gandhi, Dino Vercotti szerint sokkal hasznosabban is hasznosíthatóak az energiáink. És ezzel egyetért Hetfield is:

Don’t waste, waste your breath, And I won’t waste my hate on you

Pedig azt hittük a két hetedik hely, a befuccsolt átigazolások után, amikor már közepes játékosok (pl. Floro Flores) is visszautasították a Juvét, hogy soha nem jön el a nap, amikor végre újra a Juventus lesz Olaszország legjobb csapata. Erről Darti egyik kedvencével kell megemlékeznünk!

Aztán végül csak eljött az a nap…!

De ugyanennél a témánál maradva, és a lírai blokkot folytatva érdemes felidézni, hogy mennyire pesszimistán láttuk a jövőt: egy éve tényleg sokszor úgy tűnhetett, hogy az alagút fényén csillogó fény csak a szembejövő vonat lámpája. A következő számban a levél nélküli lóhere a teljes reményvesztettség jelképe.

Ez meg Tyler egyik kedvence

És ha már így belekaptam ebbe a szerkesztőségi kedvencek gondolatba, akkor a s4tch kérges szívének oly kedves számról sem feledkezhetünk el, amely annyi féle módon értelmezhető a mi esetünkben: a győzelem egyik fő letéteményesének tartott Contét érjük a bábok mestere kifejezés alatt? Netán a szálakat a pályán mozgató Pirlot? Vagy a dal eredeti üzenetét figyelembe véve a győzelem kábítószerhez hasonló hatását?

Where’s the dreams that I’ve been after?

Nem kevesen vagyunk, aki szerint a Juventus volt az egyetlen, akivel példát statuáltak 2006-ban, miközben másoknak (is) bőven volt/van vaj a fején. Rengeteg hülyeséget hallgathattunk és olvashattunk mindezzel kapcsolatban, amire a válaszunk csak annyi lehet, hogy „No more! The crap rolls out your mouth again”

Mert mások sem szentebbek, mint mi

Maradva a fentebbi gondolatmenetnél: a sors hosszú évek szívása után végre igazságot szolgáltatott mindenkinek. Mi bajnokok lettünk, mások meg örlühetnek(?) az Európa Ligában való indulásnak.

Szegény Doris, a végére összeomlik

Ugyanennél a témánál maradva: az idei fogadási botrány kapcsán néha úgy érezzük, hogy az igazságszolgáltatás egyik alapelve, hogy mindig mi húzzuk a legrövidebbet. Mindegy, hogy így van-e vagy sem, hiszen az az érzés (hogy mindig bántják az ember csapatát) a szurkolói lét egyik alapeleme.

The accusations fly, Discrimination, why?

Persze az idény tartogatott szomorú pillanatokat is. Ilyen volt Del Piero búcsúja, ami túláradó nosztalgiahullámot indított el a blogon. Hogy ez volt-e a megfelelő idő a búcsúra, nem tudjuk. De az ideillő számot ismerjük!

Do you bury him when he’s gone?

Bár nem okozott az előző tételhez mérhető szomorúságot, de a tavalyi Juve egyik gyenge pontját meg kell említenünk:sajnos nem volt a csapatban egy olyan predátor, aki akár a semmiből is gólt lő, aki keselyűként lecsapva elintézi az ellenfeleket – ebben a posztban természetesen a Creeping death illusztrálja mindezt.

Faith, Of the unknown one, the deliverer

Azonban néha így is sikerült olyan viharos támadásokat vezetnie a csapatnak, hogy az ellenfél csak kapkodta a fejét: vajon sikerül-e gól nélkül megúszniuk?

Can we survive the blitzkrieg?

Az értékelésben persze érdemes röviden a jövőre is kitekintenünk. Sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy a Juve nem igazol igazi sztárokat, és Marottának végre „ki kellene nyitni a pénztárcát”, mert milyen szar így a csapat. (Jó, egy kicsit eltúloztam, hogy kikarikírozzam.) Szerintem aki így vélekedik, elfeledkezik arról, hogy a Juve teli van jó játékosokkal, és a tavalyi, veretlenül nyert scudettot nem a húsvéti nyúl hozta ajándékba. Ide illik a sokat vitatott Load album egyik száma, amely a hétköznapok hőseiről szól, akiket nem becsülünk meg – akárcsak a hőzöngők Pirlót, Marchisiót, Buffont és a többieket.

Ez a változat jobb, mint az albumverzió

A scudettót pedig pedig mindenki vérmérséklete és ízlése szerint ünnepelte, és a béna rádiós lemezlovasos felkonferálások stílusában szólva: „akár whiskey is kerülhetett a pohárba”!

A klip a szerkesztőségi bulin készült

A koncert zárásaként pedig – eltérve a Metallica szokásától, azaz a Seek and destroy-tól – sok szeretettel küldenénk minden riválisnak Beni egyik kedvencét, aki egy szadista állat, és (a szerkesztőség többi tagjával együtt) szeret mások baján élvezkedni.

Két basszussal, hogy jobban üssön

Na, de persze minden rendes koncerten van egy ráadás, hát itt is legyen. Szóval mi van, ha valakinek nem tetszett ez a poszt? Erre csak egyféleképpen tudunk válaszolni:

So fuckin’ what?!