A tavalyi szezonzáró közös posztban a leendő edzőnk személyével kapcsolatban azt írtam, hogy „lehetőség szerint Sarrit kerüljük el”. Ezen gondolat kifejtését _beni nagyjából megtette helyettem a Maurice-t köszöntő dolgozatának bevezetésében: Sarri Juventusból nézve egy vállalhatatlan figurának festett, mind stílusát (azaz annak hiányát), mind múltját és hozzánk való korábbi viszonyát tekintve. Innen indítottam én is az új mesterrel kapcsolatban: egy visszataszító déli sutyerákot láttam, aki a változatosan szánalmas kifogásokhoz első ránézésre jobban értett, mint a rotációhoz és a különböző taktikai felállások alkalmazásához.

Baszki, májusban írtam utoljára blogposztot. Valaki korbácsoljon meg! A nosztalgiázás egyébként is általában vén szaroknak való, úgyhogy kezdjük ezzel: mikor évtizedekkel ezelőtt elkezdtem szimpatizálni a Juventusszal, Platinin és Laudrupon kívül csak olaszok játszottak a csapatban. Az első VB, amely során nem a magyar, hanem az olasz válogatottnak szorítottam, a ’90-es volt; ekkor a digóknál 4 Juve-játékos került be a keretbe. 2006-ban is 5 embert adott a Juve a világbajnok csapatnak. A Juve egyszer sem mondott le az eltelt évtizedek alatt az olaszokról: még 2016-17-ben is 12 zselés hajú szívtipró volt az első keretünkben. Most meg gyakorlatilag Bonucci az egyetlen állandó olasz a kezdőnkben, és a válogatottba is csak őt, illetve a bevallottan formán kívül játszó Bernardeschit adjuk. És ez nekem fáj egy kicsit.

Hogy kapcsolódik mindez Sarri értékeléséhez? Úgy, hogy a Juventus, amit anno megszerettem, gyakorlatilag nem létezik: a klub nem olaszokra épít, nem adja a válogatott gerincét, gyökeresen más a címere, más piacokat céloz, és egy bevallottan Napoli-drukker edzőt alkalmaz. Mondjuk utóbbi lassan egy vállrándítást sem ér meg.

Innentől kezdve a klubhűséget végleg el lehet felejteni, és borítékolható, hogy egy darabig Chiellini az utolsó bandieránk. Csak azért tartottam fontosnak erről értekezni, mert akármennyire forog tőle a belem, hogy Conte az Indát edzi, hogy le se szarjuk a saját nevelésű játékosainkat (szia, Kean, szia, Spina), hogy Mandragora vagy a Marotta-érában rövid ideig opcióval hozzánk kötődő Sensi helyett holmi Emre Canokkal hígítjuk a keretet, muszáj elfogadni, hogy Sarri érkezése igazából nem is anomália, hanem inkább egy új, visszataszító norma eredménye.

Na és akkor nézzük címszavakban, mit kaptunk Sarritól:

• több passzt. Nem néztem utána statisztikákban, de nekem nem is kell, úgyis jól érzem: sokkal többet passzolunk. Na jó, mégis utánanéztem: tavaly átlagban 528-at passzoltunk, idén 527-et. Fasza, akkor ez kilőve.
• Több gólt. Sarri egy támadó edző, biztos sokkal több gólt lövünk vele. Tavaly átlagban 1,84 gólt szereztünk, amiben benne volt, hogy márciust követően már csak lődörögtünk a pályán. Idén viszont átlagosan 1,85 góllal terheljük az ellenfelek hálóját. Na ugye, Agnelli tudta, hogy kit kell idehozni, hogy záporozzanak a találatok.
• Magasabbra tolt védekezést. Ez viszont kétségtelen változás az Allegri-érához képest: hasonlóan kompakt a csapat, mint korábban volt, de a védekezést a kapunktól messzebb elkezdjük. Ennek hosszú távon elvileg az lenne az előnye, hogy kevesebb lövés száll Szczesny felé, többet tudunk támadni, és át tudjuk vinni a játékot az ellenfél kapuja elé, viszont azzal a hátránnyal járhat, hogy kurvára megkontráznak minket, ahogy pl. a Napoli is tette néhányszor. Itt említsük is meg az egyik nyári távozónkat, Cancelót, akinek az egyik labdaeladásából robbant a pofánkba az Ajax egyenlítő gólja Amszterdamban, és aki tudja ezt a mutatványát új csapatában is: a City utóbbi meccsén Cancelo először kezdett, és az eladott labdája nyomán érkezett az a kontra, ami végül a győzelmet hozta a Wolvesnak. Azt hiszem, Sarri taktikáját ismerve kijelenthető, hogy nem kell sírni Cancelo után. 1:24-től a jelenet:

• Néhány kulcsember feltámadását:
  • Pjanic látványosan élénkebb a finomhangolt szerepkörben. A Sarri és Mire által is említett „150 passz” célkitűzést hagyjuk, nem attól lesz eredményes a csapat, hogy a regista folyamatosan 2-3 méteres alibi kényszerítőket játszik a pálya közepén. Viszont Lufifej bátrabban ereszti el a hosszabb passzokat, több vertikális passza van az alibi, oldalra irányuló, csak a labdatartást szolgáló adogatások helyett, és a Dybalának kiosztott assziszt a derbi 3. percében valami olyasmi volt, amit már régóta vártunk Pjanictól.
  • Dybalának kemény nyara volt: egy szarul végződött Copa América végén arra tért vissza Juventusba, hogy a nyomorultul lelakott és reménytelenül menedzselt Manchester Unitedre akarja rásózni Paratici, ráadásul egy vágósúlyban lévő, ügyetlen centerért cserébe, majd a PSG-nek is megpróbáltuk eladni. Végül Palika maradt, és a tavalyi lankadt produkciót felnőttesebb küzdelemre cserélte: hiszti helyett leszegett fejjel dolgozik, látványosan robbanékonyabb, és a derbin a gólja mellett még hasznosan is játszott.
  • Higuain tavaly is lehúzott egy szemesztert Sarri osztályában, de valahogy nem jött ki neki a lépés. Hogy az elbaszott alapozás, vagy a sikertelen milánói kanyar miatt, az nem is számít. Most ő is tisztességgel gürcölt az előszezon során, és bár nem stabil kezdő, él az esélyeivel. Idén eddig 4 komolyabb meccset játszottunk, ebből Piggy csak az Atleti ellen nem volt eredményes, Madridból „csak” egy gólpasszt tud felmutatni. Higuain és clutch egy mondatban, hmmm…
  • Cuadrado jelenleg messze a legjobb választás a jobb oldali védő posztjára, és nem csak azért, mert rajta kívül csak két kripli egyikét tudnánk betenni oda. Neki is a tavalyi volt a reménytelen éve, egyáltalán nem találta magát a sérülése után, de idén ismét lehet építeni rá, akár támadóként, akár egy védekezni is képes Cancelo-pótlékként. Jövő nyáron lejárna a szerződése, garantált, hogy addig aláír további 2 szezonra.
  • És az Év Feltámadója verseny közönségdíjasa: Bonucci. Mióta nem láttuk ennyire összeszedettnek? Utoljára talán Cardiff előtt hittük el róla, hogy képes hiba nélkül lehozni 90 percet. Elhinnénk, ha azt olvasnánk, hogy Bonbon visszatért a fokhagymás személyi edzője pincéjébe, és együttesen kiűzték Leóból a tavalyi Knezevic-imitátort.
• A passzjátékra azért térjünk vissza egy pillanat erejéig: az Izé elleni győztes gólt megelőzően 24-et passzolt a Juventus úgy, hogy nem ért labdába hazai játékos. Láttunk már korábban is olyat, hogy hosszú, okos labdabirtoklás végén csaptunk le, pl. a Dortmund vagy a Fiorentina ellen, szóval nem új a formula, ezzel együtt örülünk neki, hogy Sarrinál sem adtuk fel teljesen az óvatos építkezést azzal, hogy ránézésre talán valamivel gyorsabban és direktebb módon járatjuk a pettyest.
• Néhány játékos partvonalra kerülését. Mandzukic, Rugani és Emre Can vélhetően nem boldog mostanában.
• Tudatosabb támadójátékot. Bár Sarri is bevallottan az ösztönös játék híve a támadó harmadban, a hétvégi győztes gólt eredményező figurát előzetesen biztosan gyakoroltuk edzésen, illetve a legtöbb meccsen eljut a csapat gólhelyzetig az ellen védelmének kipasszolásával.
• Zónavédekezést. Pontrúgásoknál a szezon legelején különösen gagyik voltunk, illetve főleg a középpályán sikerült átszaladnia a legtöbb ellenfelünknek. Azóta valamivel stabilabb a csapat hátul, az utolsó két mérkőzésen már vállalhatóan védekeztünk.
• Lemondtunk a szélekről. A beadásaink száma a tavalyi 23-as átlagról 17-re esett vissza, amit őszintén szólva nem bánok, fura volt nézni a sokszor céltalannak tűnő ívelgetést. Ennek elsősorban Costa sérülése az oka (vele együtt vissza fog térni a 4-3-3 is), illetve az is segíti a döntést, hogy Mandzukic helyett egy fejelni nem tudó centerrel állunk ki (Dybala és Higuain fejjel összesen vagy 2 gólt szereztek nálunk), így legfeljebb Ronaldo fejét lehet célozni, mást fölösleges. Azért dicséretes, hogy Sarri inkább formációt váltott, minthogy Dybalát erőltesse szélsőként.

A Leverkusen és az Inda elleni két találkozó mutatta meg leginkább, hol tart most a Juventus: a németeknek nem volt értékelhető helyzete, és kaptak egy laza hármast, míg a korábban veretlen, idegenben a Barcelona ellen is veszélyesnek tűnő társulat gyakorlatilag egy De Ligt-rövidzárlat erejéig és 2×10 percig tudott kisebb problémákat okozni. Sarri személyét továbbra sem kedvelem, de egyáltalán nem bánom, hogy a 100%-ig lekottázható Conte helyett egy kiszámíthatatlanabb, frissebb focit mutató csapatunk van. Nem látványos (még) ez a Juventus, de a magasabb védekezés és a presszing miatt korszerűbbnek tűnik az idei 9 tétmeccs alapján. A labdabirtoklás és a rövid passzos játék ezer éve nem garancia semmire, ezekre ne bizseregjen senki zacsija, de a presszing hozhat a konyhára.

Ugye azt figyeltétek, mennyire nem tudott mit kezdeni a nyomással Conte? Érdekes módon Barcelonában többször is szépen hozták ki a labdát, de a derbin gyakorlatilag megfojtottuk őket azzal, hogy Bernardeschi (aki labdával idén használhatatlan) folyamatosan Brozovic nyakán lihegett.

Meg azok a kis szögletek odaát, aztakurva, mennyire nem hiányoznak. Meg Contéval szemben milyen jól cserélt Signor Nicotina, ugye. Igaz, hosszabb a padunk, ez egyértelmű, de közülünk kb. senki nem hozta volna be Emre Cant, azt biztosra veszem – pedig mennyire jól jött, hogy vele vissza tudtuk venni a középpálya fölötti kontrollt.

Tl;dr: a zsigeri ellenérzés helyét átvette a zsigeri ellenérzésbe oltott óvatos bizakodás. Ahogy a korábbi edzőket, Sarrit is az eredményein keresztül fogjuk értékelni, mindenesetre máris látni a csapat játékán néhány kedvező változást. Hogy ez az új seprű törvényszerű következménye, vagy tényleg egy evolúció, arra visszatérünk tavasszal. A fizimiska meg továbbra is vállalhatatlan, Maurice nem egy esztétikus bácsi, különösen nem egy esztétikus olasz bácsi. Ne tegyük mellé Lippit, aki 70 évesen is tökéletesen néz ki…

Számtalan apróságról lehetne beszélgetni, pl. a Ramsey által felkínált taktikai lehetőségekről, arról, hogyan ragadt a kezdőben Matuidi és Khedira, hogyan építi fel magát mérkőzésről mérkőzésre De Ligt, miért nincs párja Alex Sandrónak, vagy mondjuk Ronaldo formájáról. Esetleg ha ismét küldtök némi pénzt, megfontoljuk további posztok írását. Ez most ingyen volt, tessék beosztani, hálátlan népség.