Ahogy ti, úgy mi is azt próbáljuk megfejteni tegnap este óta, hogy ki(k)nek a kurva anyját. Jelöltünk van néhány, de már most szólunk, boldogabbak egyiktől sem leszünk. Bassza meg.

Sokkal könnyebb lenne az egészet elintézni annyival, hogy jobb csapat a Real Madrid, és levert, mint vak a poharat. Csakhogy volt egy első félidő is, amikor lefociztuk őket a pályáról, és így már sokkal nehezebb magyarázatot találni. Illetve maga a kérdés is megváltozik: mi a bánatos lófasz történt a szünetben?

A száraz, tényszerű válasz arra, hogy miért veszítettük el a Bajnokok Ligája-döntőt, így hangzik: a Realnak volt a tarsolyában egy olyan ritmusváltás, amit nem tudtunk lekövetni. A szünet után drámaian megváltozott a játék képe, a ritmusvesztés következtében odalett az önbizalom, a szervezettség és a tudatosság, és ez húzta magával az egyéni hibákat is.

S4tchy haciendájának kertjében vígan rotyogott a vöröshomáros kaviárpörkölt a szünetben, mi pedig készültünk a győzelmi torra. Egyetlen dolog aggasztott csak minket (illetve több is, de egy különösen): hogy a vérveretes faszba fordulhat elő, hogy 1-1-re állunk egy olyan félidő után, amikor a meleg szart is kivertük a Real Madridból? Ekkor még nyilván széles mosollyal, de némi aggodalommal idéztük fel, hogy Higuaínnak egy, Dybalának 0 (azaz nulla) értékelhető megmozdulásra futotta az első félidőben, és Dani Alves – bár féken tartotta a magától is elég szar Marcelót – sem csinált nagyjából semmit.

Higuaín semmittevése egyrészt kevésbé meglepő, másrészt jóval kisebb hatása van a csapat játékára, mint Dybala asztalra rakott tehénszaros lepényének. Dybalának ugyanis nagyon fontos feladata van a védekezésben, illetve a transitional playben is. Annyira fontos, hogy ha nem teszi a dolgát, a Juve még egy Real Madridnál jóval gyengébb csapat ellen is szenved. A Real Madrid meg értelemszerűen kifektet minket, mint a huzat.

Nem Dybala nyakába akarjuk varrni, félreértés ne essék, hiszen semmi nem menti fel a gyenge teljesítményt nyújtókat, de azokat sem, akik átlagosat nyújtottak. Egy BL-döntőt nem lehet átlagos teljesítményekkel megnyerni, mindenkitől olyan kellett volna, mint Mandzukictól és Chiellinitől az első félidőben.

Ilyenkor semmi más nem esik jól, mint átkozódni, úgyhogy folytassuk is.

Először is bassza már meg a kurvaélet, hogy minden lófasz befele pattant. Az elsőnél Buffon odaérhetett volna, ha nem pattan meg Bonucci sarkán, a másodiknál meg a hotdogárus felé induló, 40 méteres lövés kapott gellert egy védőn. Persze jelentős különbség, hogy az első _against the run of play érkezett, a második viszont benne volt a meccsben, de akkor is szívás ilyen gólokat kapni egy BL-döntőben.

És persze Higuaín. Mert lőtt idén fontos gólokat, nem is keveset, gyönyörűen termelt egész évben, de egy 96 milliós csatárt nem azért veszünk, hogy megszerezzük vele zsinórban a hetvenharmadik scudettót. Arra elég Vucinic meg Matri is. A világ legdrágább csatára viszont nem játszhat ennyire hulladékszarul egy BL-döntőben, nem pattanhat el tőle minden labda, nem szerelhetik le minden egyes alkalommal, és nem zárhatja a meccset egyetlen értékelhető megmozdulással. Nem, nem, nem!

Aztán egészen nyugodtan anyázhatjuk a nyomorult, csepűrágó idióta bírót is, és nem feltétlenül a kiállítás miatt, az ugyanis már szinte mindegy volt. És nem is neki kellett volna észlelnie, hogy rossz embernek mutatja fel a második sárgát, hanem a partjelzőnek kellett volna szólnia neki, hogy a színészkedő büdös patkánynak kellene pirosat kapnia. Brych inkább abban volt ludas, hogy se Casemiro, se Patkány Ramos nem kapta meg a sárgáját az első sárgás faultért, miközben Dybala a nagy büdös semmire igen. És hát nagyon nem mindegy, hogy egy védekező középpályás és egy belső védő sárgával, vagy anélkül játszik szűk 60 percet.

Egy kicsit Marottáéknak is a kurva anyjukat, mert továbbra is nevetséges, hogy a BL-döntőben az agy nélkül született, és ezért korlátozottan hasznos Leminát kell becserélnünk a hajrára, de ezen már kidühöngtük magunkat számtalanszor.

Madridság

Az egészben az volt a legsokkolóbb, hogy bár tudtuk, egyéniségek dolgában magasan ver minket a Real, mégsem egyéni villanásokkal vertek meg minket. Minden jel arra utalt, a Juventus a jobb csapat, mégis csapatként maradt alul – nem elfelejtve a fent is taglalt tényezőt, hogy egyénileg is szarul játszottunk a második félidőben, nemcsak csapatként.

Vagy mégis csak annyiról volt szó, amit a beharangozóban is említettünk? Hogy vannak dolgok, amiknek nincs közük a taktikához, a fizikai erőhöz, gyorsasághoz, mégis döntő faktorrá léphetnek elő? Gondolok itt arra, hogy a Real Madrid a döntőkben mindenki másnál real madridabb, mi pedig a finálékban a lehető legjuventusabbak vagyunk?

A Dortmund ellen Zidane-t leradírozza a pályáról egy senkiházi skót 97-ben? A Real ellen Inzaghi és Del Piero óriási helyzeteket hagynak ki egy évvel később? 2003-ban, amikor Nedved már az elődöntőben kisárgul, úgy nem tudjuk megverni a Milant, hogy a bajnokságban 12 pontot verünk rájuk? A Barca ellen sem tudjuk borítani a papírformát, és most a Real ellen sem jön össze semmi? És akkor még hagyjuk is 82-t, amikor az előre lesajnált Hamburg gyalult. Tulajdonképpen teljesen érthetetlen, hogyan tudtuk legyőzni 96-ban az Ajaxot, amely akkor a világ legjobb csapata volt.

Eközben a Madrid a sírból jön vissza a 94. percben,  büntetőt hibáznak ellene, csak a javukra téved a bíró, idén meg nemcsak lehoz 1-1-gyel egy szarrá vesztett első félidőt, de megrázza magát, és simán behúzza a másodikat.

Ennyiről szól ez a dolog? Mert akkor felesleges próbálkoznunk, nem? Játsszuk le az elődöntőket, aztán jelezzük az UEFA felé, hogy csak akkor kívánunk döntőt játszani, ha kétmeccses lesz. Ha marad a jelenlegi lebonyolítási rendszer, mi inkább megkímélnénk magunkat az újabb és újabb csalódásoktól.

Hogyan tovább?

A nap felkel holnap is, ahogy ma is felkelt, hogy rohadna meg. Az élet megy tovább, a nyarat azzal töltjük, hogy az Izé-szurkolók kárörvendését kell hallgatnunk, a játékosoknak meg azzal, hogy lassan tényleg odatetováljuk a homlokunkra a baszomnagy L betűt a BL-döntőkben. Ezzel persze további nyomást helyezünk a következő fináléban pályára lépő Juve-játékosokra, hiszen lassan már tényleg sorsszerű, hogy kiszopunk a döntőben.

De ahhoz, hogy Allegrihez hasonlóan pozitívan tudjunk a jövő elé nézni, először is meg kellene fogalmaznunk, hogy tulajdonképpen mi is hiányzik ebből a csapatból? Oké, kellene csatár, aki ne adj’ Isten gólt lő a döntőben. De hogyan igazolunk egy ilyet úgy, hogy 96 millánk ragozza a semmit közben centerben? Dybala még beérhet, nyilván, és megtanulhat Torinón kívül is futballistát játszani, de hogy ő lenne az új Messi, azt még a Tuttosport szerkesztőségében sem gondolja senki, pedig ott kilószámra fogyott idén a kokain.

Mit lehet kezdeni azzal a döntős fóbiával (zsinórban öt elbukott finálét már bátran nevezhetünk tendenciának), hogy a rommá nyert első félidőben 1-1-re állunk, a rommá vesztett másodikban meg 0-3-ra? És ha csak az elmúlt két döntőt nézzük, a szezon húzóemberei csődöltek be látványosan: 2015-ben Vidal játszott értékelhetetlenül szarul, most meg Higuaín és Dybala. És ugye eközben a Real húzóemberei mind hozzák magukat: Ronaldo kettőt gurít, Casemiro gólt lő amellett, hogy megsemmisíti Dybalát, és nem Buffon hozza a kurva nagy bravúrt, hanem a hozzá képest nyeretlen kétéves Jesus Navas. Ez mi? És hogyan történik? És mit lehet tenni ellene? És miért nem rohasztja rá a kurva eget a Jóisten?

Vége van a szezonnak, lesz egy csomó időnk megemészteni a történteket, és szükség is lesz rá. Gondoljunk csak bele: ha mi úgy érezzük magunkat, mint akit elgázolt egy kamion, aztán a félmeleg hullánkat megerőszakolta egy hiénafalka, akkor hogy érzik magukat a játékosok. Mindent beleadtak, óriási szezont produkáltak, erre az utolsó meccsről megalázottan kullogtak le. Hol az igazság??

Nesztek, fájjon még jobban!