Csípős reggelre ébredt Torinó. A felkelő Nap sugarai aranyfényben fürösztötték a várost, amelyben ékszerdobozként ragyogott a Juventus stadionja. S miközben a szorgos háziasszonyok a hétvégi bevásárlást intézték, s tán zsörtölődve azt is kitárgyalták, hogy az az istenátka Luca vagy Stefano ismét csak a futballal foglalkozik, a férfiak egy jó erős kávé mellett valóban a meccsről beszéltek (s talán némi szíverősítő is az asztalokra került, ahogy az a férfiembernél előfordul, mikor fontos dolgokat vitatnak meg). A meccsről, ami eldönthet mindent.

A kelő nap sugarai már ébren találtak egy 24 éves fiatalembert is, aki mintha érezte volna, hogy a reggeli harmat csillogása egy gyönyörű nap kezdetét jelzi. Miközben a piacon a kofák szélesen gesztikulálva kínálták árujukat, miközben a kávéházak összetéveszthetetlen zsongása töltötte meg Torinó tereit, a fiatalembert csönd vette körül. Az élet nagy pillanatait megelőző, csontig hatoló, édes-fájdalmas csönd.

Mert tudta, hogy ez a mérkőzés nem olyan lesz, mint a többi. S nem csupán azért, mert a legfőbb riválissal játszott a csapata. Nem: Simone Zaza a megváltásra várt. A megváltásra, amely feledteti vele a Genoa elleni hibáját. Akkor nem aludt három napig. Csak forgolódott az ágyában, újra és újra végigjátszva az eseményeket a fejében. „Mi történt velem, miért tettem?” kérdezte magától, de nem válaszolt senki és semmi…

Frosinonéban majd belepusztult, amikor látta a többieket bemelegíteni. Lelke minden rezdülésével szeretett volna a csapaton segíteni, de nem lehetett. S tudta, nem vádolhat senkit, csak magát. De a kényszerpihenő után ezen a csípős reggelen nem járt más a fejében, miközben készült, hogy jóvátesz mindent. Mert ő nem az a játékos, aki cserbenhagyja a csapatát! Mindig is a kemény munkában, a bajtársiasságban hitt, és nem várta, hogy a siker érett gyümölcsként egyszerűen az ölébe hulljon.

A hogy a Nap egyre magasabbra hágott, és fénye megcsillant az Alpok bércein, miközben a játékos szellő csiklandozta hősünk kobakját – közeledett a kezdő sípszó. Izgatottan várta, hogy a Mester csapatot hirdessen, s némi csüggedtség öntötte el a szívét, amikor meghallotta, hogy csak a cserepadra ülhet le. Ám látta az edző szemében a biztatást, a szeretetet, és a csüggedtség azonmód elszántsággá változott. Ugyanolyan fontos tagja vagyok a csapatnak, mint akik kezdők – gondolta magában, s gondosan bemelegített, majd megcsókolta a nyakában lógó feszületet. S elkezdődött a mérkőzés. A kezdő sípszó harcra hívó kürtként zendült fel, és Simone szíve együtt vert 11 csapattársával a pályán, több, mint 40 000 szurkolóval a stadionban, és milliókkal világszerte a televíziókészülékek előtt. Ült a kispadon, s együtt lendült a társakkal a lába, mikor Dybala vagy Morata lőni készült, velük cselezett, s velük bosszankodott, amikor nem sikerült egy-egy megoldás.

S miközben a pályán vérre menő küzdelmet folytattak minden egyes négyzetcentiméterért, eszébe jutott a nagyapja, aki az első labdát vette neki. Akinek a legfőbb vágya a volt, hogy az unokája futballista legyen. S aki nem érhette meg, hogy az álma valóra válik… Simonénak az fájt a legjobban két hete, hogy tudta, mit érezne nagyapja a Genoa elleni piros lapja miatt. Csak csóválná a fejét, s végtelen szomorúság áradna a tekintetéből. Azokból a szemekből, amelyek mindig erővel és reménnyel töltötték el a hosszú, gyakorlással eltöltött délutánok után. Amelyek biztatták, hogy az álmai valóra válnak. Érte is meg kell mutatnia, mire képes. Felemelt fejjel, csillogó szemekkel várta a harcba hívó szót, s mikor megérkezett, habozás nélkül lépett a pálya szélére.

A reflektorok fénye megcsillant Zaza tar fején, amikor beállt, mintegy glóriát vonva köré. S ha volt is olyan, aki mindezt észrevette, szinte bizonyosan nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A pályára lépve, mint harci dobok hangja, úgy zakatolt a bensőjében a győzelmi vágy, az akarat, amely mindent legyőz, amely felemel. És végül nem is lehetett másképp, hiszen a sorsa így akarta: eljött az a bizonyos pillanat, az ő pillanata. Amikor megkapta a labdát, mintha egy isteni erő vezette volna mozdulatait, s fel sem merült benne, hogy nem sikerülhet. Hiszen sikerülnie kell! Sikerülnie kell magáért, a nagyapjáért, milliónyi szurkolóért. Megállt számára az idő, amikor a labda a hálóba vágódott. Az Ősrobbanás erejével öntötte el az öröm és a hála érzése. Tudta, örökre beleég a szívébe ez a pillanat.

Az égre nézett, és érezte, hogy a nagyapja büszke most odafenn. „Köszönöm, nagyapa” – suttogta. S lassan legördült egy könnycsepp az arcán… Boldog volt.