Kivillant a baszomnagy bicepsz, jónapotkívánok!

Bár Hernenesszel kapcsolatban akkora bakot lőttem, mint az Izé-tábor a „Sosem csaltam el bajnokságot” drapival, a szerzők között én voltam az egyetlen, aki a legválságosabb szeptember-októberi időszakban is azt mondtam, rendben leszünk, ha visszatér Marchisio és Pogba elkezd futballozni. Elkezdtek, és velük a többiek is.

I shot you down BANG-BANG, you hit the ground BANG-BANG

Először is zene. kamaszkorunk egyik nagy kedvence villant be, amikor a poszt körvonalazódott a fejünkben. Torz rapmetál rengeteg dzsi-dzsi gitárral Svédországból in your face.

Álljunk is meg egy pillanatra a fentieknél.

Allegri, ezt most már végérvényesen leszögezhetjük, hiszen azoknak is kifogta a vitorlájából a szelet, akik azt mondták, a csúcsra járatott Pirlóval, Vidallal, Tevezzel és Pideonnal könnyű dolga volt, egy kibebaszott orákulum. Nem kevesebb zseninél. Ez már idén az ő csapata, az ő játékosai, és bár nem az ő rendszere, valójában mégis az. Az, hogy eget-földet rengető változások, az alapjáték alapjátékosainak távozása és sérülése után fél év alatt gyakorlatilag visszatért oda, ahol tavaly ilyentájt tartott, az frenetikus csúcsteljesítmény.

Újra kurva jók vagyunk. Nem mondom, hogy jobbak, mint tavaly, de egyrészt nincs messze az a szint se, másrészt a tavalyi száguldó Arany Alkony nyugdíjas otthonból hirtelen Süni & Maci Mindenkit Seggbebasz óvodává változtunk. Vagy 6-7 évvel fiatalabb a csapatunk, mindezt úgy, hogy Fényes Szőrzetű Gigi erősen rontja az átlagéletkort. (Ide kellene beszúrnom néhány dicsérő szót Netóról, de a Férgek annyira nem tették próbára, hogy maximum azt jegyezhetjük le, hogy igen jóképű. ) Ez a Juventus nemcsak a jelen, hanem a közeljövő csapata is. Ha elkerülnek a súlyos sérülések és a felettünk vércseként köröző újgazdagok, éveken át nem kell kulcsjátékost igazolnunk.

Van szebb látvány, mint kétségbeesett Izémezes védőket látni?

Nekem őszintén szólva jelenleg nem is a Napoli, még kevésbé a Bayern (legkevésbé az Izé) a fő gondom. Előbbit meg fogjuk előzni, és meggyőződésem, hogy izgalommentes befutóval tesszük teljessé a modernkori Quinquenio d’Orót, a Bayern ellen meg nem szarok véreset, ha kiesünk. Ha együtt marad, ez a csapat jövőre tud majd nagyot dobni, amikor nem ragad be a szezon elején, mégis ezzel kapcsolatos a legnagyobb félelmem: mi lesz, h a Chelsea valóban elviszi Allegrit?

Amennyire beszaladt a csoki az érkezésekor, most annyira aggódunk, mi lesz, ha nem lesz velünk. Allegri nem restellte megtartani Conte háromvédős rendszerét, sőt (hasonló okokból) idénre visszakúszott első számú felállásnak a 3-5-2 – van erről egy félkész posztom december óta, ha lesz időm, befejezem -, amit pusztán az adott poszton szerepet kapó játékosok csereberélésével is tud formálni. Az év elején nem hittük volna, de stabilak, szervezettek és tudatosak vagyunk, és ami a legszebb az egészben, hogy négy elbaszott jó csatárunk van a két posztra, így veszélyesek is vagyunk, mint egy párzási időszakban hoppon maradt fekete mamba. Azokkal jobb nem baszakodni, értem?

Magáról a meccsről sok mondanivalónk nincs, a fentiek zanzáját küldtük rá a 3D-s nyomtatóra. Leizmoztuk az Izét a vérbe, keresnivalójuk nem volt, és csak az anyahomorító Tagliavento miatt nem görgettünk nekik egy laza ötöst. A visszavágó így is formalitás, és mivel a bajnokságban is leszakítottuk őket, lassan visszatérhetünk az Izével kapcsolatos régi terveinkhez: nem nyughatunk addig, míg a klub nem szűnik meg örökre, hogy fel lehessen sózni a helyét, és húsz korbácsütéssel büntetni az említését is.

Jézusom, ha még Morientes is tényleg visszatér, mi lesz itt?