Egyszer már megtörtént

A meglepetésre két forduló után 6 ponttal álló Chievo Torinóba látogat egy szeptember közepi meccsen – a történelem ismétli önmagát. Visszatekintés a 14 évvel ezelőtti történésekre.

2001 nyara elég komoly átalakítást hozott a Juventusnál: távozott a két második hellyel bukott edzőnek számító Ancelotti, Zidane, Inzaghi, visszatért a kispadra Lippi, érkezett Nedved, Thuram, Salas, kapusposzton pedig a komoly csalódást okozó van der Sart a rekordösszegért érkező Buffon váltotta. A Juve jól kezdte a bajnokságot: a Venezia és az Atalanta ellen még gól sem kapott a csapat. Az újonc Chievo meglepetésre hasonlóan kezdett: a Fiorentina és a Bolgona ellen is 2-0-ra nyertek, így azonos pontszámmal álltak a Juventusszal. Pár nappal a szeptember 11-i terrorcselekmények után rangadót játszottak tehát Torinóban – a meccs amúgy az áldozatokra való megemlékezéssel kezdődött.

Ahol úgy tűnt, folytatódik a veronai csoda: a Chievo ugyanis két gólos vezetésre tett szert, mindkét gólt Marazzina lőtte – az első Buffon pályafutásának egyik legnagyobb kapushibája után született. Buffon egyébként számos kritikát kapott ekkoriban, több meccsen is bizonytalannak tűnt, voltak olyan vélemények, hogy a végül Milánóban kikötő Toldót kellett volna inkább leigazolni az olasz válogatott két kapusa közül. Akkoriban az Index fórumában ezt írtam határtalan bölcsességgel ezzel kapcsolatban: “szerintem biztosan benne van a világ 3 legjobb kapusában, és még mindig csak 23 éves. Ha nem történik valami marhaság, akkor 15 évre előre megvan a kapusunk. Aztán legenda lesz a gyerekből… Mint pl. Zoff.” Jó, ebben nem volt olyan nagy kockázat, szóval ettől még nem fogok jóslásból megélni.

Szóval két góllal vezettek a vendégek nagyjából 20 perc után. Tacchinardi egy szép lövéssel gyorsan szépített, és az egyenlítés is meglehetett volna, de Trezeguet gólját – valószínűleg tévesen – les miatt érvénytelenítette a játékvezető. A félidő végén aztán Tudor fejjel egyenlített a félidő végén. Támadott a Juve, de Lupatelli mindent védett, egészen a 83. percig: ekkor Salas lépett ki – jó eséllyel amúgy lesről – és lövése a keresztlécen csattant. A kipattanót a játékvezető szerint Moro kézzel sodorta el, így büntetőt ítélt, amit Salas magabiztosan belőtt. Ezzel nyert a Juve, persze a meccs után megindult a bírózás a tizenegyes és az azt megelőző feltételezett leshelyzet miatt.

2001. szeptember 15-én ez a csapat lépett pályára: Buffon – Zenoni (46′ O’Neil), Thuram, Iuliano, Pessotto – Zambrotta, Tudor, Tacchinardi, Nedved, Trezeguet 5 (60′ Salas), Del Piero (76′ Amoruso). látható, hogy ez még igencsak egy formálódó csapat volt: a Thuram még középen játszott, a jobbhátvéd a Milantól az Inzaghi üzlet keretében érkezett, nagy tehetségnek tartott Cristiano Zenoni játszott – aki amúgy soha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A középpályán a Cagliariból egy évvel korábban megszerezett uruguayi Fabián O’Neill játszott a második félidőben, akitől azt várták – bármilyen hülyeségnek is tűnjön ez – pótolja Zidane-t. Ezen a meccsen nem játszott rosszul, de összességében csalódást okozott, a télen el is cserélte a klub a Perugiából megszerzett Baiocco-ra (akit meg Davids helyettesének szántak, az eredményt tudjuk…). O’Neill sikertelenségében amúgy nem kis része volt annak, hogy szeretett kocsmázni, saját bevallása szerint 9 évesen rúgott be először, és játékosként is rendszeresen italozott. A klub orvosai nem értették, miért olyan rosszak a teszteredményei a rendszeres havi vizsgálatok alkalmával. Aztán rájöttek… De amúgy is eseménydús élete volt: többször is elvált, elmondása szerint a nők elszedték az összes pénzét, de volt, hogy uruguayi Váczi Zoliként inkább horgászni ment edzés helyett, utánpótlásedzőként pedig egyszer pisztollyal fenyegette meg a játékvezetőt.

oneillMegmondaná róla bárki, hogy alkoholista?

Az a Chievo egyébként nem volt rossz csapat, a kispadon a mindannyiunk által könnyes szemmel emlegetett Delneriel, a kapuban Lupatellivel, a mezőnyben pedig Legrottagliével, Corradival, a később hirtelen pár évet öregedő, ekkor még  Eribertónak nevezett Lucianóval, Corinivel, Perrottával, vagy hátul a Lanna-D’Anna kettőssel. Az idény végén ötödikek lettek, éppen csak lemaradva a BL indulást érő helyről, a Milan mögött.

És amit ekkor még nem tudtunk: az idény végén a Juventus az egyik, ha nem a legemlékezetesebb bajnoki címét szerezte meg a 2002 május 5-i utolsó fordulóban. De addig még hátra volt például egy 3-0-ás vezetésről 3-3-ra adott torinói derby, vagy egy Roma elleni hazai 2-0-ás vereség, amelyek mély apátiába taszították a szurkolótábort: a Roma elleni meccs után 5 döntetlent játszott a Juventus, súlyosan megsérült Salas, a csapatjáték pedig egyáltalán nem tűnt gördülékenynek. Aztán persze szépen lassan beindult Nedved, Trezeguet elkezdte szórni a gólokat, Buffon túllépett a kezdeti bizonytalanságokon, és minden a helyére került. Ha rendesen fizetitek a tagdíjat, még az is lehet, hogy egyszer írunk erről az időszakról egy részletesebb visszaemlékezést.