Véget ért az átigazolási időszak, és újra a pályán játszott futball kerülhet előtérbe. Persze a pletykák nem fognak megállni, és továbbra is jönnek majd a hírek arról, hogy ki az, aki szinte biztosan a Juventusban fog majd játszani, vagy hogy Pogbát ki veszi majd meg egycsillió euróért. Persze tudjuk, hogy ezeknek a pletykáknak a töredéke sem igaz, de azért néha mindenkit elkap az álmodozás arról, milyen jó lenne, ha ez vagy az a játékos kedvenc csapatába igazol. Nos, az ilyen álmodozások ihlették ezt a posztot.

Összeszedtem egy csapatnyi játékost azok közül, akiknek nagyon örültem volna, ha hozzánk kerülnek. A válogatásba csak olyanok kerültek be, akik már visszavonultak, azaz biztosan soha nem lesznek a Juve játékosai. A beválogatás alapja egyszerűen az volt, hogy én láttam játszani, és kedveltem az illetőt – azaz nem Juventuson kívüli világválogatottról van szó, hanem egy kifejezetten szubjektív listáról, amelyet erősen befolyásolt, hogy a legjobban az olasz focit követtem, és hogy az 1980-as évektől nézek meccseket. Szóval nem kerülhetett be mondjuk Puskás vagy Pelé, bármekkora zsenik is voltak. A felállás 4-3-3, bár valószínű, egy, a lenti összeállításban felálló csapat nem lenne túl működőképes – ahogy az elég gyakran előfordul a különböző álomcsapatokkal.

A Juvénak hagyományosan jó kapusai vannak, mióta én követem a klubot, igazából csak van der Sart érhette kritika, aki a nálunk töltött idejében messze volt a manchesteri formájától. Azaz többnyire elégedettek lehettünk a kapusainkkal, nem kellett arról álmodozni, hogy kit kellene megszerezni. Én két belga játékoson gondolkodtam, végül a fiatalabbat választottam. A két jelölt Jean-Marie Pfaff és Michel Preud’homme voltak, előbbi a Bayern, utóbbi a belga Mechelen kapusaként került a képbe. Preud’homme a nem túl ismert – és azóta a belga harmadosztályt is megjáró – Mechelennel megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját és az európai Szuper kupát, 1994-ben a világbajnokság legjobb kapusa volt. Pályafutását a Benficában fejezte be, de a mai futballban egy ilyen tudású kapus szinte biztosan valamelyik milliárdos klubban védene.

Valószínű, hogy az az 1990-es, 2000-es évek futballkedvelői számára Cafú „a” brazil jobbhátvéd – ami nem is csoda, hiszen még jóval harminc felett is bejátszotta a pálya jobb oldalát a Milanban és a válogatottban is. Az én választottam mégsem ő, hanem Preud’homme-hoz hasonlóan egy olyan játékos, aki a mai viszonyok között valószínűleg jóval (el)ismertebb játékos lenne. Jorginho volt Cafú elődje a válogatottban, klubszinten pedig a Leverkusen és a Bayern játékosa volt. Brazil védőként ő is erős volt támadásban. 1994-ben világbajnok lett, és kifejezetten csalódást éreztem, amikor nagyjából 20 perc után le kellett cserélni a döntőben, és helyette Cafú állt be – aki akkor még ismeretlenebb és tapasztalanabb játékos volt.

Középhátvédeket illetően a Milan védői között vacilláltam, végül Nesta és Maldini mellett döntöttem, de Baresit is simán elfogadtam volna bármikor a Juventusba. Nestánál jobb védőt én nem láttam, és Maldinivel együtt mind a ketten hihetetlen elegáns játékosok voltak, akik a sokak által lenézett védekezést olyan szinten, olyan látványosan és magától értetődő könnyedséggel művelték, hogy abban talán még a Barca blogok sem találnának kivetni valót.

A balhátvéd pozíciójára gondolom, sokat választanák Maldinit (így helyet csinálva mondjuk Baresinek), netán Roberto Carlost. Engem az befolyásolt, hogy az 1980-as években a német válogatott volt az egyik kedvencem, és ennek a csapatnak egyik oszlopos tagja Andy Brehme volt, akit elsősorban a Bayernből és harmadik számú milánói csapatból ismerhettünk. Ő is kifejezetten támadó szellemű védő volt, aki mind jobb, mind bal lábbal ugyanolyan jó volt. Büntetőből lőtt góljával ő döntötte el az 1990-es Vb döntőt, ami két okból is meglepetés volt: egyrészt, hogy ő lőtte a tizenegyest, nem Matthäus, másrészt, hogy balhátvédként jobbal végezte el a büntetőt, betalálva a torna egyik legjobbja, a tizenegyesölő Goycochea kapujába. De emlékezetes volt a hollandok ellen, ugyanezen a Vb-n, szintén jobbal szerzett gólja is.

Ahogy azt Brehménél említettem, egy időben a német válogatottal szimpatizáltam. És hát annak a csapatnak a legjobbja Lothar Matthäus volt, akit Brehmével együtt annak ellenére beválogattam, hogy a Bayern mellett ő is játszott a kócos fogú elmebeteg klubjában. Ha manapság meghalljuk a nevét, akkor jó eséllyel az jut eszünkbe, hogy botrányt csap a boltban, mert lassan halad a sor, vagy hogy a játékosügynökséggel keverte szövetségi kapitánykodást.  Két évtizednyi futballpályafutása alatt Matthäus a világ egyik legjobb középpályása volt, aki támadásban és védekezésben is kiemelkedőt nyújtott – igazi box-to-box középpályás. A pályafutása végére söprögető lett, persze ott is klasszisteljesítményt nyújtott. A pályán kívüli megnyilvánulásai alapján nehéz elhinni, de kifejezetten intelligens játékos volt. Szinte mindent megnyert, kivéve a BEK-et/BL-t, 1999-ben mindössze pár perc hiányzott ahhoz, hogy ez a trófea is meglegyen neki, de végül a MU minden idők egyik legmázlisabb győzelmét aratta a Bayern ellen. A csúcson az 1990-es Vb-n volt, aminek ő lett a legjobb játékosa, és az év végén az övé lett az Aranylabda is. A nagyon erős jugoszláv válogatott elleni 4-1–es győzelem volt talán a legjobb meccse a tornán.

Van olyan játékos is ebben a válogatásban, akit igazából nem kedveltem, sőt: mivel szinte mindig gólt lőtt ellenünk, néha kifejezetten utáltam. Clarence Seedorfot már csak azért is érdemes lett volna leigazolni a Juventusnak, mert akkor nem lőtt volna gólt ellenünk. Az Ajaxot, Real Madridot és a két milánói klubot is megjárt nagyfarkú fickó komplett középpályás volt, aki zseniális rúgótechnikával és kiemelkedő játékintelligenciával rendelkezett. Három klubbal is (Ajax, Real, Milan) megnyerte a BL-t, és ő a sorozat legsikeresebb játékosa, 5 végső győzelemmel. 1998-ban amúgy a Juve játékosa lehetett volna, mert a Real el akarta cserélni Zidane-ra, de Moggi nem ment bele az üzletbe.

A középpálya harmadik tagjáról, Rivaldóról egy ikonikus meccs jut először az eszembe: 2001, a spanyol bajnokság utolsó fordulója, Barcelona-Valencia. Aki nyer, azé az utolsó BL hely – pontosabban a vendégeknek egy döntetlen is elég lett volna, hogy megelőzzék a Barcát. A meccset Rivaldo döntötte el egy mesterhármassal, a harmadik gólját a 90. percben, ollózva szerezte – a mai napig ez az egyik kedvenc gólom. Egy évvel később a Luis van Gaallal ápolt nem túl jó viszonya miatt a Milanba igazolt, ahol csalódást okozott, és soha nem érte el azt a szintet, mint Spanyolországban.

A támadósorban játszik a valaha volt legkedvencebb játékosom: Romáriót az 1988-as olimpia tette ismertté (akárcsak a kapus Taffarelt), amit a braziloknak szokás szerint nem sikerült megnyerni, de ő lett a torna gólkirálya. Ekkor igazolt a holland Eindhovenbe, ahol majdnem hozta az 1 gól/meccs átlagot, ami bármelyik ligában kiemelkedő teljesítmény lenne. A brazil Maradonának is nevezték egyesek magassága miatt, és Diegóhoz hasonlóan ő is igazi vezéregyéniség és botrányhős volt. Határtalan magabiztosságára jellemző az a történet, amit hollandiai edzője, Guus Hiddink mesélt róla: a nagy meccsek előtt, ha látta, hogy az edzője kicsit ideges, odament hozzá, és azt mondta: „Ne izguljon mester, úgyis gólt lövök majd, és győzni fogunk”. 1993-ban a Barcelonához igazolt, tagja lett Cruyff álomcsapatának, amelyet óriási meglepetésre 4-0-ra lesöpört a BL döntőben Capello Milanja. Romário ugyanezen a nyáron a Vb győzelemmel vigasztalódott, ő lett a torna legjobbja, és az év játékosa a FIFÁ-nál. 1997-ben a Romário-Ronaldo kettős szenzációs formában vezette Konföderációs kupa győzelemre a brazilokat, a döntőben mind a ketten mesterhármast szereztek az ausztrálok ellen. Sérülése miatt lemaradt a következő évi világbajnokságról, bár a keretből való kimaradásához az is kellett, hogy beszóljon Zicónak, hogy „nekem egy olyan ember ne dumáljon, aki nem tudott Vb-t nyerni”. A nagy pofája a mai napig jellemző rá: politikusként rendre a korrupciót ostorozza, gyakran meglehetősen keresetlen szavakkal.

Gabriel Omar Batistuta a sokoldalú középcsatár egyik mintapéldánya volt. Kilenc évet játszott a Fiorentinában, követte őket a Serie B-be, és közben megbízhatóan szórta a gólokat. Kiváló rugótechnikája volt (sőt, ez volt a fő erőssége), de a fejjátéka szintén kiemelkedő volt. 2000-ben a Romába igazolt (azóta sem fizettek annyit 30 év feletti játékosért, mint érte), ahol végre megnyerte a scudettót is, majd innentől hanyatlott a pályafutása. A kedvenc gólom tőle az Arsenal ellen idegenben, éles szögből bombázott találata.

A futball egyik évtizedes vitája, hogy ki volt a nagyobb játékos, Maradona vagy Pelé. Én Maradonára szavaznék, mert ő egymaga győzelemre tudott vezetni egyébként közepes, vagy annál kicsit jobb csapatokat. Az 1980-as évek Napolija, vagy az argentin válogatott elsősorban Maradonától volt olyan jó, amilyen. Ahogy Matthäusnál, nála sem a legfényesebbre sikerültek a futball utáni évei, egy dagadt, gyakran hülyeségeket beszélő fickó képe rajzolódik ki a médiából, aki teljes futballanalfabétaként vezette a 2010-es argentin válogatottat. Mondjuk játékosként sem ment a szomszédba némi botrányért, gondoljunk csak az 1994-es Vb doppingbotrányára, vagy az 1984-es spanyol kupa döntőjére, ahol felülve a provokációnak tömegverekedést kezdeményezett a pályán (ehhez mondjuk az kellett, hogy a játékvezető egyáltalán nem védte őt a brutális szabálytalanságok ellen) – ez vezetett végül ahhoz, hogy eladják a Napolinak. Játékosként szinte lehetetlen volt tőle elvenni a labdát, pedig olyan terrortámadásokat követtek el ellene a védők, hogy a mai szabályok és bíráskodás mellett sorra állítanak ki az ellene szabálytalankodókat.

Szóval így nézne ki valahogy a csapatom:

És akik épphogy kimaradtak: A Bayern kapusát, Pfaffot, és Baresit, minden idők egyik legjobb védőjét már említettem. Ruud Gullitnál nem sok sokoldalúbb játékost láttam játszani, és szerintem jobb játékos volt, mint van Basten. Ryan Giggs csak a nagy kedvencem, Rivaldo miatt maradt ki, de én őt tartottam a MU legendás középpályáján a legjobb játékosnak. Az edzőként szerencsés idiótának tűnő Roberto Mancinit játékoskorában nagyon szerettem volna, ha leigazoljuk Vialli mellé. Fernando Redondót már csak a Manchester elleni zseniális csele és gólpassza miatt is leigazoltam volna a csapatomba. A bayernes Mehmet Schollt a sérülései akadályozták meg abban, hogy igazi világklasszis legyen, de így is simán megvettem volna a csapatomba. Az igazi Ronaldo különösen az 1996-99 közötti játékával adná el magát nekem, míg Alan Shearer nem csak a gólerőssége, hanem a kifejezetten normális, szerény gólörömei miatt is szimpatikus volt. És végezetül Hriszto Sztoicskov, aki elképesztő párost alkotott a Barcában Romárióval, és az 1994-es aranylabdája mellett bőven megérdemelte volna 1992-ben is, hogy ő nyerjen.