Rinyálás ON.

Furcsa dolgokat produkál az élet. A Dinóként született Dina újra Dino lett, Tyler egyik dél-amerikai halálkommandóját véletlenül befogadta Magyarország menekültként, S4tchy pedig feltörte a Pentagon egyik szerverét, csak hogy megbizonyosodjon tőle, tényleg ő a legnagyobb fegyverkereskedő a világon (nb: ő az).

Aztán itt van a Napoli-Juve, amit megnyertünk, ezzel 16 pontra növeltük az előnyünket, azaz kvázi megnyertük zsinórban a nyolcadik bajnoki címet, mégis olyan hangulatban álltunk fel a meccs után, mintha agyonvertek volna a berberek. Ilyen is van.

A meccs előtti, borongós felszopó posztban volt egy nagy tévedésünk. Azt hittük, a győzelemhez kurva jól kell játszanunk, és az ilyenformán remek felvezetése lesz a Bilbao elleni BL-meccsnek is. Namármost, nyertünk ugyebár, de ha ez a felvezetése a baszkok elleni meccsnek, akkor olyan kellemetlen este vár ránk jövő szerdán, amilyen az elmúlt egy évtizedben csak kettő volt (mindkettő a Bayern ellen, a Realt nem veszem ide, mert nem játszottunk rosszul a 0-3 ellenére).

Pedig Nápolyban úgy kezdtünk, mint aki tigrisszart reggelizett: jól járt a labda, tudtuk, hogy mit akarunk, és elég jól a pályára is tettük. Igazság szerint sokkal hasznosabb lett volna megnézni, mi jöhet ki ebből így, de a sors közbeszólt, és már az első félidő felénél gól- és emberelőnybe kerültünk, ami nyilván minden utána következő eseményt meghatározott.

Az első félidő – leszámítva, hogy Pjanic gólja után 50 másodperccel Cancelo sutaságából és Bonucci restségéből kifolyólag majdnem kiegyenlített a nápolyi – még nem alakult rosszul, Verebes mester igazságát is sikerült alátámasztani (gólra gól mindenkor), de a második félidő jelentős részében úgy éreztük magunkat, mint Darti, amikor tett egy tétova látogatást az S&M világába, kikötözte magát a tévé elé, kipeckelte a szemét, és 72 órán át törpepornót nézett.

Pedig csak egy szűk félidőről volt szó (Pjanic kiállítása után), de az ember úgy érezte, a szeme láttára alakulnak gecifelhővé a nemrég még brüsszeli csipkének tűnő álmai. Bravúros továbbjutás az Atléti ellen? Bajnokok Ligája-győzelem?? Világuralmi tervek a következő évekre?? Ezeket kell gyorsan elfelejteni, mert ami a második félidőben történt, az mindent zárójelbe tesz.

Míg a Napolit nem igazán zavarta az emberhátrány, addig nekünk azzal a tudattal kellett nekifeszülnünk a második félidő utolsó 43 percének, hogy tudtuk: Pjaniccsal is tudunk rosszul játszani (hajjaj!), de nélkül nem tudunk jól. Most kiderült: még csak elfogadhatóan sem. Emre Can sajnos egyelőre egy ostoba tulok, aki kibaszottul nem érzi, mikor hol lenne a helye, nem csoda, hogy a kiállítás, de főleg a Napoli szépítése után Allegri már magasról szart a mindent eldöntő gól lehetőségére, és inkább a csapata védekezését igyekezett gatyába rázni.

Jött a ritmustalan Cancelo helyére Allegri szerelme, De Sciglio, aztán Mandzukicot Bekúr váltotta, de ezektől a cseréktől csak annyi történt, hogy már ki sem tudtuk hozni a labdákat. Szomorú volt látni, hogy létszámegyenlőség mellett úgy rúgdossuk picsán a labdákat a 16-os környékén, hogy senkit nem érdekel, merre megy a zsuga, csak az, hogy elég messze legyen a kapunktól. Hozzáteszem, Allegri döntése abból a szempontból feltétlenül védhető volt, hogy ha nincs terület, a Bonucciban rejlő hibafaktor is minimalizálható, és a tömörülésnek köszönhetően tényleg nem nagyon voltak komoly helyzetei a Napolinak. De ettől még borzasztó volt átélni, hogy egy csapat 75 százalékban birtokolja a labdát a Juventus ellen.

Egyszer azért átkelebóláltunk a másik térfélre, de az iszonyatosan frusztrált Ronaldo ahelyett, hogy a ziccerben kilépés határán pulzáló Bernardeschit indította volna, inkább rácselezett a rosszabbik lábára, hogy aztán Koulibali úgy vegye el tőle a labdát, hogy épp csak egy barackot nem nyomott a buksijára utána. Talán ez volt az egész meccs legszomorúbb pillanata.

Foglalkozhatnánk a bíróval is, de semmi értelme nem lenne. Nem számított volna semmit, ha a végén kiállítja Kula bát, és Insigne is kihagyta a kamubüntetőt. Szarul vezette a meccset, és jobbára a mi kárunkra tévedett, mégis nyertünk. Jöhetne a standing ovation, de valahogy nincs hozzá kedvünk.

Ahogy korábban is jeleztük, a bajnoki cím egy nápolyi vereséggel sem került volna komoly veszélybe, így meg aztán tényleg elmondható, hogy igazából egy (azaz 1) meccsünk maradt még idénre, amit komolyan kell venni. Ha jövő szerdán kudarcot vallunk, mélabús unalommal telik majd a hátralevő három hónap. Ennek az eshetőségnek a fenyegető réme nem lett kevésbé félelmetes a nápolyi győzelemmel, sőt kijelenthetjük, hogy valószínűtlenül nagy csoda kellene az Atléti elleni továbbjutáshoz. Vagy irgalmatlan mázli. De még inkább mindkettő.

Semmi nem stimmel. Van egy csomó jó futballistánk, akik viszont szar formában vannak. És van egy csomó olyan is, akik nem annyira jó futballisták, ezért a többiek jó formájának nagy szerepük lenne az ő jó teljesítményükben. Ezt az egészet pedig egy hatékony rendszernek kellene szabályoznia, de az is a holdon van.

Én őszintén szólva eljutottam odáig, hogy egyetlen dologban tudok bízni: Cristiano Ronaldóban. Na persze nem azért, mert a játéka azt ígéri, hogy előrántja a fitymája alól a 24 karátos aranymakkot, és rendet vág a suttyóságból summa cum laude doktoráló parasztok között. Hanem azért, mert ő ilyen csávó. Ezek a pillanatok a legfontosabbak neki. Amikor hőssé válhat, és ezredszer is bizonyíthatja, hogy ezeknek a meccseknek a legnagyobb mestere. Nincs jó formában ő sem, de ő az, akinek nem is kell. Ha ezt a lehetőséget elmulasztja, talán ki is jelenthetjük, hogy pusztán gazdasági megfontolásokat tekintve volt sikeres a projekt, azaz vettünk egy kibaszott nagy rakás lájkot.