Én még erősen emlékszem, milyen volt egy szar csapatnak szurkolni.

Úgy ám!

Amikor Grygera és Legrottaglie elváltják magukat, és a késve érkező Felipe Melo már csak a kapura törő csatár nyakcsigolyáját tudja eltörni egy mai gerivel, tudod te is, miről beszélek. Osztoztunk a véres könnyeken, amikor Molinaro tért ölelő indítására egy betépett kenguru mozgásával rajtolt rá De Ceglie. Egymás sebeit nyalogattuk, ha a 15. másodpercben megsérülő Zanettit Almirón váltotta. De tán annyira szánalmasba sosem mentünk le, mint a Milan-tábor a hétvégi meccs után.

Először azt hittem, elszigetelt esetről van szó, de aztán rá kellett jönnöm, hogy globális jelenségről van szó. Ezek tényleg bíróznak!

Kezdjük a legfontosabbal: pont úgy agyoncsaptuk a Milant, ahogy a Manchester Unitedet, csak a szomszédék nem jutottak el kétszer a kapunkig, ezért nem volt esélyük az angolokéhoz hasonlatos, csodaszerű fordításra. (Persze a szokásokat tiszteletben tartva ezúttal is sikerült majdnem visszabalfaszkodnunk az ellenséget a meccsbe, de ez egy másik történet). Hogy tovább súlyosbítsuk a tényeket, le kell szögeznünk, hogy a Juventus magához képest kimondottan hitvány játékot mutatott. Lefordítva: kb 50-60 százalékon rotyogó játékkal fektettük ki őket tükörsimán.

A Milan-tábort is a mi relatíve gyengébb játékunk vihette félre, mert más épeszű magyarázat nincs arra, hogy egy ilyen meccs után bírózni kezdjenek ahelyett, hogy szép csendben elkullogtak volna haza. Nekem volt szerencsém jelen lenni a tavalyi Milan-Juvén, ami elég sima volt, de a vasárnapihoz képest egy utolsó töltényig tartó csatára hajazott. Hát könyörgöm, volt a Milannak kb. öt perce a meccsben, a többit tehetetlen áldozatként vergődve töltötték.

Hangsúlyozzuk, ha Mazzoleninek sűrű köd ül a fejére, és a Milan-tábor igényeinek megfelelően vezeti a meccset, lehetett volna szorosabb, bár például a Valencia elleni meccs nem azt mutatta, hogy nagyon kétségbe esnénk egy kiállítástól, vagy egy ellenünk elvégzett büntetőtől. De ne maradjunk adósa senkinek, lássuk a bírózás okát, vagy okait, vagy izé.

Kezdjük azzal, aminek van köze a valósághoz. Chiellini megfogja a piros-fekete mezes, ismeretlen olasz sportoló vállát, hogy aztán a rá jellemző kecsességgel felszabadítson. Erre azt mondom, akár még adható is lett volna, ha a gratuláló ellenfél a bajsza alatt azt dünnyögi, hogy ott azért elmaradt egy 11-es, elfogadom. De aki azt állítja, hogy a Milan EZÉRT kapott ki, azzal én nem akarok vitatkozni. Meg beszélni se nagyon, csak ha muszáj.

A háttérben már érkezik a Bundesliga leggyorsabb gratulálója, Osey Kufour!

A másik dolog, Benatia kezezése a teljes agyrém.

Azzal kezdem, hogy ezeket mostanában le szokták fújni, úgyhogy elfogadtam az ítéletet. Pedig jogosnak semmiképpen nem tartom, mert egy belőtt passz perdült fel Röfi kacska lábán nagyjából 70 centire a mit sem sejtő berber kezén. Ha akarta volna, akkor sem tudta volna ilyen gyorsan odakapni a kezét, ha a labda megállítása lett volna a célja. Persze akár számíthatott volna rá, hogy Higuaín nem tudja átvenni, mert egész este nem tudott átvenni egy labdát sem (később még lesz szó róla), de vélhetően inkább arról volt szó, hogy a mozgása abszolút logikus következményeként vette fel a testhelyzetet. De még egyszer mondom: mostanában ezeket befújják, hát akkor fújják be most is, csak legyen már végre rend a kurva kezezések ügyében.

Be is fújták. Aztán történt, ami történt.

De a Milan-tábor kiállítást érő sárgát követelt Benatiának, amit felfoghatatlan baromságnak tartok. Az, hogy a milánói Gazzetta szerint is az volt, pont annyit számít, mint amikor a Magyar Idők megmagyarázza néhány milliárd forintnyi közpénz jellegváltozását. De amin teljesen kifeszültem, az az általam nagyra becsült Bede Feri véleménye volt, aki konkrétan óriási játékvezetői hibának minősítette az esetet.

A mindig felkészült és naprakész játékvezetővel együtt is dolgozom, természetesen azonnal meg is írtam neki a véleményemet. Mivel elképesztően gazdag, s sikeres vagyok, elhihetitek, hogy nem tévedek ezúttal sem. Megmagyarázom.

A nemrégiben megváltozott szabályok közül a kedvencem a dupla-tripla büntetés eltörlése, bár látjuk, hogy az alkalmazása nem zökkenőmentes. A bíróknak már nem kell automatikusan sem sárga, sem piros lapot adniuk ilyen esetekben, hanem eldönthetik, hogy a játék menetéből következő szerelési kísérletnek minősítik a szabálytalan esetet, vagy szándékos faultnak. Aztán van egy olyan kategória is, hogy “ígéretes helyzetet akadályoz meg”, és ez itt a kulcsmondat.

Azt már fent kitárgyaltuk, hogy mennyire volt szándékos az eset: kurvára semennyire. (Harmadszor is: fújják csak be, de fújják be mindig). Ez tehát nem áll meg, a másiktól pedig konkrétan kifolyik az agyam a fülemen, akkora baromság. Aki az eset megtekintése után azt mondja, hogy Benatia kezezése ígéretes helyzetet akadályoz meg, az kommentbe írja meg, szerinte hova tart a Pufi lábáról leperdülő labda. Mert szerintem a szögletzászló felé. Ha nem ér hozzá, kirúgással folytatódott volna a játék, más szóval nem veszélyes helyzetet akadályozott meg, hanem veszélyes helyzetet okozott a Juventus kapuja előtt. Akár odapofozhatta volna a labdát Higuaín elé, és akkor nem rinyálna senki az elmaradt 11-es miatt.

https://www.youtube.com/watch?v=XZsWFuF4G1E&t=0m57s

Ötödször: fújják le, de akkor fújjanak le minden olyan esetet, amikor egy játékos akaratlanul, de nem vétletlenül nyúl kézzel a labdába. Például Bakayokóé Dybala szöglete után annyira kibaszottul emlékeztet Benatia kezezésére, mint Tom Araya Vágási Ferire.

Végül nem szállt be az internetbe

Van gondolatom Higuaínról is. Be kell vallanom, a nálunk töltött utolsó fél évében már egy kicsit megkedveltem, ez kiderülhetett abból, hogy szép szavakkal integettem el szegényt. Tyler természetesen nálam sokkal szebben foglalta össze a listán a saját érzéseimet a meccsel kapcsolatban. Én a kiállításnál, amit egyébként kizárólag saját magának köszönhet, már kimondottan sajnáltam az öreg harcost.

Ezen a vasárnapon ő volt az egyetlen játékos a pályán, aki mindent beleadott a győzelemért, és ezért tisztelet jár, amit meg is kapott egykori csapattársaitól.

És végül a Juventusról.

Azért nem szartam össze magam a csapattól, de én többek között annak köszönhetem dáriuszi vagyonomat, hogy soha nem vagyok elégedett. A dominanciából most sokkal kevesebb igazi helyzet következett, mint egyéb bosszantó meccseken (Genoa, ManUre), és még ezt a reménytelenül szar Milant is masszív csapatnak bírtuk láttatni.

Az elvárható volt, hogy kontrolláljuk a meccset, és ezt meg is tettük, de amíg hátul rendszeresen jönnek a marhaságok, addig az egygólos előnynél a fejünkbe kell vésnünk, hogy hendivel fogjuk az ellenfelet, és a második gólig döntetlennek kell felfognunk az aktuális előnyt. Egy kis zavar van a csatársorban is, keresgélik a helyüket a tagok, viszont közben már bevetésre kész a padon egy százmillió eurós kontingens. Bízzunk Allegriben, hogy man-managementből is akkora penge, mint focibó’.