Alaposan benne vagyunk a szezon sűrűjében. a szombati bajnoki után ma a Samp jön, szombaton a Napolit fogadjuk, majd jövő szerdán a BL-ben a Lyont. Felidézzük a múltat, és agyalunk kicsit a jelenről és a közeljövőről az esti meccs kapcsán.
A Sampdoriáról alapvetően nekem 3 meccs szokott az eszembe jutni, ebből az egyik ráadásul nem is a Juve ellen volt; az 1991-es, Kispest elleni párharcuk, Cservenkai és Pisont hazai góljaival, és a visszavágón Pagliuca hatalmas védése Negrau fejese után. A Sampban a később velünk BL-t nyerő Lombardo, Vialli és Vierchowod is játszott akkor. A második meccset majdnem napra pontosan 7 éve játszottuk a genovaiak ellen: a Ferrara vezette Juve 5-1-re verte a Sampdoriát. Ez egyike volt azon kevés mérkőzésnek abban a szezonban, amikor meggyőző teljesítményt nyújtottunk – meggyőződésem, hogy nem kis részben annak köszönhetően, hogy a ritkán használt 4-2-3-1-es taktikával játszottunk, ami a legjobban illett Camoranesi, Diego és Giovinco és persze a játék építéséhez nem annyira értő Sissoko és Melo játékához. A harmadik emlékem az elmúlt évek egyik legdühítőbb veresége: amikor 2013 januárjában Conte vezetésével otthon kaptunk ki Icardi két góljával. A meccs nekem Peluso katasztrofális bemutatkozásáról maradt emlékezetes: mind a két gólban alaposan benne volt, bár Buffon sem lehetett büszke arra, amit az első gólnál művelt. Annak ellenére sikerült kikapnunk, hogy 1-0-s vezetésüknél már az első félidőben emberelőnybe kerültünk. Szerencsére a Juvénak nagyon kevés ilyen idegesítően elbaszott meccse van, így nem véletlen, hogy emlékezetes maradt.
Ma a Milan elleni vereséget és rossz, impotens játékot kellene valahogy feledtetni, így az olyan beégés, mint 2013-ban, nem fér bele. Nehezíti a feladatot Dybala kiesése: egyelőre semmilyen hivatalos információnk nincs arról, mennyit kell kihagynia, de a 2-3 meccses pihenő borítékolható, és az sem kizárt, hogy 3-4 hétig kell őt nélkülöznünk. Ami baj, hiszen nélküle nem sok kreativitás volt eddig a játékunkban, ráadásul Pjaca is sérült, aki ugyan valószínűleg nem egy az egyben pótolhatná az argentint, de lehetőséget adna egy taktikai váltásra.
A hírek szerint Allegri a Higuain-Mandzukic kettőssel kezd elöl, ami ugyan eddig látványosan nem működött, de sok választási lehetőség nincsen. A 16 éves Keant elég komoly kockázat lenne a mélyvízbe dobni, Cuadrado erősen szükségmegoldás a seconda punta posztján, három támadóhoz meg nincs egy másik szélső, hacsak nem Alex Sandrót visszük előre kényszerből. Ez mondjuk meccs közben még akár elő is fordulhat, de a legesélyesebb a 3-5-2, Cuadradóval és Evrával a két szélen. Vagy Lichtsteinerrel és Sandróval. Ami biztosnak tűnik, hogy a kapuban Neto kap lehetőséget, a védelemben pedig Bonucci mellett Benatia és Rugani játszik. Pihenhet Dani Alves, aki ugyan látványosan ügyesebb futballista Lichtsteinernél, de nekem egyelőre nem meggyőző: a védekezésben hajlamos kicsit magára hagyni a mögötte játszót, mint az nem egyszer megtörtént a hétvégén is. A sérültek közül Chiellini és persze Marchisio újra a keretben, de Allegri nagyon helyesen nem akarja megkockáztatni, hogy egyből újra megsérüljenek. Marchisio amúgy valószínűleg már játszik valamennyit az esti meccsen. Kíváncsi vagyok amúgy Mandzukicra, aki idén eddig gyengén, motiválatlanul, sőt néha kifejezetten sértődöttnek tűnően játszott.
A középpályán több eldöntetlennek tűnő kérdés is van: az utóbbi meccseken kicsit talán visszafogottabb teljesítményt nyújtó Khedira helyén kezdhet Sturaro, de pályára léphet Asamoah is. A regista jó eséllyel ismét Hernanes lesz, bár olyan elképzelés is napvilágot látott az olasz sajtóban, miszerint Pjanic kerülne ide, hogy a játék építése gördülékenyebb legyen. Neki egyébként kulcsszerepe lehet, hiszen az egyetlen igazán kreatív játékosunk a középpályán – na, jó, esetleg Hernanest még idevehetjük. Látszik tehát, hogy sok a bizonytalanság, ami nyilván két dolognak köszönhető: egyrészt széles a keretünk, és a sűrű menetrend miatt érdemes forgatni a játékosokat, hogy mindenki játékban legyen, és tudjanak pihenni is a keret tagjai. A hétvégén jön a Napoli, a jövő héten pedig a Lyon – azért az pl. kedvező, hogy három hazai meccsen próbálhatjuk feledtetni a milánói fiaskót és kitalálni, mi legyen Dybala nélkül. A másik ok a bizonytalanságra a hétvégi vereség és nem túl biztató játék – bár azt hiszem, a helyzetet túldramatizáló sajtó némiképp eltúlozza a dilemmákat. Meggyőződésem, hogy nem kell beszarni a Milan elleni vereségtől, még ha tényleg dühítő is volt látni, hogy gyakorlatilag 0 kidolgozott helyzetünk volt az egész meccsen, és a legnagyobb egyenlítési esélyünk a 95. percben egy távoli Khedira lövés volt. Szerintem a szombati meccs kicsit hasonló, mint a másik milánói vereségünk. megérdemelten kikaptunk egy motiváltabb csapattól, akiknek ez a meccs fontosabb volt, mint nekünk. Persze a Juventusnak minden meccsen nyerni kellene, és pont Milánóban kellene megsokszorozott erővel küzdeni, de nem dől össze a világ a vereség után sem. Annak ellenére, hogy nem játszik jól a csapat, továbbra is a bajnokság élén állunk, és sokkal jobban kezdtük a szezont, mint tavaly. Nekem sem tetszik a középpályánk, de egyrészt Marchisio visszatérése hátha segít a középszerűségen, másrészt januárban érkezhet erősítés. ha pl. Asamoah-t lecseréljük Witselre, az már csak abból a szempontból is előrelépés, hogy Kvadcsi helyett egy olyan játékosunk lesz, aki nem sérül bele a sétálásba.
Addig meg akár jó játékkal, akár bedarálva az ellenfelet, de nyerni kell ma, hogy biztosan az előzés esélye nélkül fogadhassuk a Napolit. Apró érdekesség a végére: az 1998-99-es szezon óta nem fordult elő, hogy 9 forduló után a listavezetőnek legalább két veresége legyen – akkor a Fiorentina 6 győzelemmel és három vereséggel, 18 ponttal állt a tabella élén.