Nem csak titeket sokkolt le Conte hirtelen távozása, hanem minket is. Első dühünkben reagáltunk rá egyet, de igazán csak magunk között értékeltük a dolgokat. Jön a karácsony, úgy döntöttünk, hogy tartunk egy Conte Hetet, és mindenki leírja, mit gondol őszintén a távozásáról.

Nem maradt mindenki conteista a csapatból, ez a későbbiekben ki fog derülni számotokra is. Én igen. És ha ezt el is felejteném a gyengécske európai eredmények, a nyakas makacskodásai és néhány nyilatkozata miatt, olyankor elég felidéznem, mi volt itt éppen, amikor I. Antonio, a Rézfaszú átvette a Juventust.

Buffon – Grygera, Bonucci, Chiellini-Grosso – Marchisio-Aquilani-Felipe Melo-Krasic – Del Piero, Matri és hetedik hely. Zsinórban másodszor. Meg egy olyan Európa Liga-sorozat, ahol egyetlen meccset sem tudtunk megnyerni, pedig távolról sem tűnt teljesíthetetlennek a feladat. Unalmas 4-4-2 volt, arcpirító vereségek voltak és patkányképű Delneri, padon milliókért zsibbadó Iaquinta és Amauri, 12 millió Martinezekért, szervezetlenség, arcvesztés, gyalázat. Akkor írta egy meccs után Tyli a listára, hogy „egy nem különösebben szimpatikus kiscsapat szurkolói vagyunk.”

Conte mennydörgő léptekkel masírozott be az öltözőbe 2011 nyarán, átharapta egy előre odakészített kafferbivaly torkát, egy izzó vasdarabbal a mellébe égette a Juve-címert, és nyálpermetet fröcskölve közölte az érintettekkel, hogy „nem lehetünk többé ilyen szarok!” Pirlo könyvéből derül ki, hogy az öltöző bejáratával szemben ülni a legnagyobb szívás volt, mert akárhányszor bementek az öltözőbe a szünetre, Conte mindig úgy jött be, hogy valamit a falhoz baszott.

Voltak nagyon rossz meccseink alatta is, Európában pedig mélyen az elvárások alatt teljesített a csapat, de alibizés soha nem volt a pályán. Gránitba vésett szabályok voltak, amiknek az áthágásáért azonnali halál járt, és ezt mindenki tudomásul vette. Három bajnokságon át lobogott rendületlenül a harci tűz. A harmadikban kicsit lelohadt, de az nem a mi hibánk volt, egyszerűen nem volt kivel versenyezni.

Conte egy kicsit dárdaisan látott hozzá a Juve újraélesztéséhez, hiszen fogta a jó képességű játékosokat, és előbb formába hozta őket, majd kitalált egy játékrendszert, amiben mindegyiket a pályára tudta küldeni. Nem bonyolult taktikai fogás volt ez, hanem józan ész: ha három jó formában levő középhátvédem van, akkor mindhármat játszatni kell. Ha három jó formában levő belső középpályásom van, akkor azokat is játszatni kell, főleg, ha a csatáraim kevés gólt lőnek, és nagyon kellenek a gólok középről is. Melyik felállás ez? Hát a 3-5-2. Akkor hajrá.

Ne tévedjünk, Conténak köszönhető, hogy Pirlo, Vidal, Pogba és Barzagli gyakorlatilag hullámvölgyek nélkül hozták le a Conte-érát. Folyamatosan magas színvonalon teljesítettek, ezért hiába ismerték ki a faék egyszerűségű játékunkat, egyénileg annyira jók voltunk, hogy így sem tudtak mit kezdeni velünk. Mármint Olaszországban. Nem arról van szó, hogy Conte ne mert volna kockáztatni. A most futó idénynek valószínűleg ő is négy védővel futott volna neki, de ehhez játékosokat akart. Alexis Sánchez és Cuadrado kellett volna neki (nekünk is!), de a klub nemet mondott, és inkább leigazolta Moratát 20 millióért. A vébé előtt 24-re tartotta Sánchezt a Barca, csak mondjuk.

Hozzáteszem, nem voltunk ott, nem tudjuk, mi történt a háttérben. Lehet, hogy a klub nem tudott túllépni az EL-kudarcon (érthető lenne), vagy csak nem látták benne a megújulást, amire kétségkívül szüksége volt a csapatnak. Csak annyi bizonyos, hogy a Del Piero-ügyben Agnelli már megmutatta, hogy nem egy szentimentális fajta, és hiába háborgott mindenki Allegri miatt, kitartott a döntése mellett. Valami azt súgja, nem Conte mondott fel.

Conte személyében 2006 után újra edző ült a Juventus kispadján. Nem tudtuk róla előre, hogy az lesz, hiszen például Ferrara is ledöntötte a saját szobrát korábban, de végül sem a tákolóember, sem a kiscsapat-attitűddel érkező kontár nem ért a nyomába. Egy romhalmazból csodás várat húzott fel, és nemcsak Olaszországban volt sikeres, de visszavezette a Juventus Európába is. Újra értékes brand lett, és úton volt vissza az európai nagyok asztalához.

Fanatikus győzni akarása átragadt a csapatra is, tőle lett győztes csapat a Juventus. És ez olyan érzés volt, amit nagyon hosszú idő után éreztünk át újra.