Hiába vagyok mérhetetlenül, pofátlanul és legfőképp szemérmetlenül gazdag, arannyal bélelt velőm mélyén valahol mégis egyszerű kispolgár maradtam. Biztosan ezért szerettem kérlelhetetlenül és néha elvtelenül Fabio Quagliarellát, akit ezennel elbúcsúztatunk, mert a klub eladta város népszerűbb csapatának.

Kolompár Hulk

Kolompár Hulk torinói pályafutása (mármint a juventusos része, hiszen korábban már erősítette a Toro primaverát) úgy hullámzott, hogy az egészséges gyomrú embernek is belelilult a feje. Volt ő itt hős, gazfickó, ballaszt, vezér, megtűrt fitymahuszár és nélkülözhetetlen kulcsember is. Megítélése is eszerint változott, amikor például azon az Elátkozott Parmai Délutánon szétszakadt a térde, mint Tyler gátja, amikor először találkozott Dartival, kéz a kézben indultunk meg a Duna felé (igazunk is lett, már ami a sérülés csapatra gyakorolt hatását illette), aztán meg csak úgy fortyogtak a közösségi hálók a Quagliarella Vattene kiírásoktól.

Mivel roppant nehéz objektíven megítélni a kis nápolyi cigó torinói ténykedését, magamra vállalom, hogy abszolút szubjektíven elbúcsúzzak tőle. Ilyenkor úgyis csak a szépre illik emlékezni.

Szép, az volt bőven. Ez, meg ez, és főleg ez. Aztán ez is, no meg ez, ettől meg beszartam, ha nem is lett gól belőle. Mr. Dreamgoal. Kicsiket ritkán lőtt, fontosabbat annál többet, de valahogy soha nem kapta meg azt a státuszt, amit érzésem szerint megérdemelt volna. Gyorsan hozzáteszem: Quagliarella nem világsztár. Miután szétment a térde, már gyors sem volt, cselezni igazán soha nem tudott, a labdák megtartása sem tartozott az erényei közé, védekezőképessége pedig maximum nevetség tárgya lenne az NBI-ben is. Egyetlen egy dologban volt kiemelkedő: olyan rúgótechnikája van, hogy már akkor kidagadtak az erek a blog szerkesztőségének hímtagjain, amikor még csak lendített. Tudta helyezni, csavarni, bombázni, emelni, ollózni. És ha az kellett, csak simán bebaszta, mint a szart.

Amikor – jó drágán – megvettük, egyből beindult, és jó sokáig vitte is a csapatot a hátán a góljaival. Tegyük hozzá, az egy nagyon szar Juventus volt, egy jobb csapatban nem tudott volna olyan hatékony lenni, mint Delneri kontracsapatában, de ez nem az ő hibája. Aztán amikor megsérült, és nélküle a Juventus elveszítette a fonalat, az utána érzett nosztalgia durván feljavította a képességeit, és úgy vártuk a visszatérését, mint a Messiásét. Ebből pedig nem is lehetett más, mint csalódás.

A legnagyobb Chievo-ölő nélkül

A visszatérése után Quagliarella egyértelműen elveszítette a státuszát a csapatban. Nemcsak a támadások vezére nem lehetett többé, de a kezdőből is kiderült, sőt egyre durvább harc folyt a játékpercekért, amikből neki is egyre kevesebb jutott. Aztán jött az a – minden szempontból – szerencsétlen Milan-meccs, amikor az atomszarul játszó Q lecserélésekor alpári kommentárt fűzött az edző döntéséhez, és itt elvágta magát.

Szerintem nem is az volt a nagy hiba, hogy a Dakota kikerült a kezdőből, hanem az, hogy dacból esélye sem volt visszakerülni. Nem a kezdőbe, csak a csapatba. Meglátásom szerint Quagliarella tökéletes cserecsatár: nem kell neki 30 perc a játékba lendülésre, mint Vucsinicsnek, nem lődörög céltalanul 20 perceket, mint Giovinco, és nem úgy lép pályára, hogy az van a pofájára írva, „Kezdeni Akartam, Köcsögök!”. Quagliarella az a fajta impact sub, aminek a hülye fasz Capello szánta Del Pierót. Beáll, és változást hoz. Nem biztos, hogy gólt lő, de valamit csinál. Mondjuk lő egy kapufát, mint a Parma ellen, aminek a kipattanóját az egész meccsen gyalázatosan tümmedt Pogba bekotorja. Vagy hogy ne mindjárt a BL-mutatványát vegyük elő, ami azért elég erős statement volt a részéről.

Nem lett belőle Tökéletes Csereember. Hogy ennek a sérüléséhez, a beszóláshoz, a Lazióhoz történő majdnem-szerződéséhez, vagy Conte fajgyűlöletéhez van-e több köze, azt soha nem fogjuk megtudni, de talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy Quagliarellából nem sikerült mindent kifacsarni.

Nekem hiányozni fogsz. Szeretlek, kis dzsipó!