Ébredj, cerka, dolgod van!
Alig néhány hónappal ezelőtt történt, hogy káprázatos játékkal, emberhátrányban görgettük meg durván a Valenciát idegenben, aztán még egy lapáttal rápakolva Manchesterben oktattuk le a Unitedet. Ronaldo egy kis spéttel elkezdte ipari mennyiségben talicskázni a gólokat, mi pedig már láttuk magunkat, ahogy idén azokat a sorozatokat is megnyerjük, amiben el sem indulunk.
Eltelt uszkve négy hónap, az Atlanta Hawks úgy kibaszott a kupából, hogy a lábunk nem érte a földet, a BL-ben pedig a kiesés szélén támolygunk, miután a semmi meglepőt nem mutató Atlétic Bilbao feltörölte velünk saját stadionja gyepét. A bajnokságban egymást érik az arcpirítóan gyenge játékkal, de jó eredménnyel lehozott meccsek, és bár az előnyünk megnyugtató, egyre több szó esik arról, hogy Allegri ideje lejárt a Juventusnál.
Mindez nem egész fél év leforgása alatt történt, de közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a kiskorúak riogatására is alkalmas, futballt csak igen kis részben tartalmazó teljesítményünk egyáltalán nem újkeletű.
Sőt, ha jobban megnézzük, inkább a szeptember-októberi, csalfa reményeket ébresztő időszak volt kivételes, hiszen a tavalyi szezont úgy hoztuk le, hogy egész évben nem volt öt épkézláb meccsünk. Mi konkrétan négyet számoltunk: Napoli idegenben, Real Madrid idegenben, kupadöntő a Milan ellen, és a Tottenham elleni hazai első, és idegenbeli második félidő kidob még egyet. Ezen kívül volt egy ígéretünk Allegritől, hogy majd jön a csúcsforma, amit addig vártunk, míg a Napoli le nem vert Torinóban, és röfinek a 95. percben kellett megmentenie a bajnoki címünket Interben. (Tesszük hozzá, gyalázatosan szar teljesítménnyel.)
Idén ennél sokkal jobban állunk, november végéig elég jól futott a szekér, aztán jöttek a sérülések, a csapatösszeállítás problémái, és a Ronaldo-hatás negatív oldala, aminek köszönhetően most meglehetősen lankadtan várjuk az úgynevezett csúcsrangadót.
Ennek az az oka, hogy ha kiesünk az Atléti ellen, akkor nagyjából mindenki le fogja szarni a zsinórban nyolcadik bajnoki címet. Ez a csapat ugyanis nem a nyolcadik bajnoki címre lett összeválogatva, hanem arra, hogy szemkápráztató játékkal leigázza Európát. A scudettóhoz nem kell Ronaldo, meg a 300 milliós csatársor. Ahhoz elég jó lett volna Marchisio is.
Ezért van az, hogy nincs meg a bizsergés a Napoli elleni meccs előtt. No meg azért, mert ha az utóbbi hónapokban mutatott teljesítménnyel rukkolunk elő, és kifektetnek az észak-afrikaiak, akkor sem történik semmi. Ha 8-0-ra lepináznak, akkor is 10 pont marad az előnyünk, és elnézve a mezőny állapotát, a bal kezünket a seggünkbe dugva is lehozzuk a hátralevő 12 fordulót úgy, hogy semmi izgulnivaló nem lesz. Bekocogunk a célba, szórványos taps, prémcsi csilingel a bankszámlákon, szt annyi.
Allegri a hírek szerint törölte a Twitter-fiókját, annyi mocskolódás zúdult rá, és hiába hangozta úton-útfélen, hogy továbbmegyünk az Atléti ellen, egyelőre ez minden, amiben bízhatunk, mert más jel nem nagyon utal rá, hogy csodát teszünk.
Pontosan ezért van mégis értelme a Napoli elleni meccsnek. Bármilyen furcsa, a legnagyobb olasz rangadót muszáj felhozómeccsnek titulálnunk, és úgy is kell hozzáállni. Meg kell mutatni, hogy nem felejtettünk el futballozni, és hogy ha összeállunk, mint a korpás széklet, akkor bárki ellen, bármilyen körülmények között esélyesek vagyunk. Ne tévedjünk, a nápolyi piszoárban legalább olyan nehéz feladat nyerni, mint az Atléti ellen kiharcolni a továbbjutást, és ha az első sikerül, akkor kellő önbizalommal vághatunk neki a másodiknak is.
Aztán persze benne van, hogy Pjanicot agyonrúgják a nápolyi tuaregek, reménytelenül szar játékkal kiszopunk, és aztán kockázatkerülő 1-1-gyel kiesünk az Atléti ellen. De nekünk, szurkolóknak miből áll bízni a csodában? Ugye, hogy semmibe!