Iszonyú nagy rohadékok vagyunk

Általában szeretünk statisztikákkal magyarázni történéseket, hogy tényszerűbbnek és okosabbnak tűnjünk. Tegnap a Milan többet lőtt kapura (22 vs. 10), többször el is találták a célterületet (9 vs. 5), nagyságrendekkel többet volt náluk a labda (60%-40%), a hazaiak jóval többet (426 vs. 258) és pontosabban (86% vs. 76%) passzoltak, több szögletet (7 vs. 1) végezhettek el. Mi meg szartunk az egészbe, és nyertünk 2:0-ra.

milan1

Különböző cikkeket, fórumokat, blogposztokat olvasgatva az a benyomása lehet az embernek, hogy a Juve egy istenes zakót úszott meg tegnap Milánóban. Pedig a meccs első 25 perce kimondottan kiegyensúlyozott volt, és – Hallegri-féle retorikával élve – ha beverjük az első két ziccert… De nem vertük be, és olyat láttunk, amilyet a Conte-érában csak nagyon ritkán: a lesajnált hazaiak megszállták a térfelünket, bejátszották magukat a középpályásaink, sőt, a védőink mögé, és előhozták Buffonból a tavalyi, Juve ellen látott Marchettit, aki mindenbe bele tud kapni, mindent ki tud ütni, mindent meg tud fogni. (Na jó, Bonucci is mentett egyet a vonal mögül.) Igaz, hogy az első nagy helyzetek a mieink voltak, de az is elvitathatatlan, hogy a félidő második fele egykapuzássá fajult.

Két oldalról is meglepő volt ez a 20 perc. Egyrészt hajmeresztő hibákat vétettünk, amibe belefért Bonucci luftja, Asamoah rettenetes technikai hibái (Tyler a listán: „Asamoah néhány labda(nem)érintésénél arra gondoltam, hogy a bíró helyében megdörzsölném a bőrét, mert gyanús, hogy Pelusót festették be a társak feketére”), Llorente eladott labdái, a belső középpályások meggyőződés nélküli védőmunkája. Másrészt süvegeljük meg a Milant, kezd rajtuk látszani valami koncepció. Seedorf alatt talán az összes meccsüket láttam, és minden túlzás nélkül úgy gondolom, pocsék, súlytalan, értékelhetetlen játékot mutattak. Az Udinese elleni kupameccsük lehetett a mélypont: szétszakadt csapatrészek, közöttük óriási terekkel, nulla középpályás védekezéssel. Egyetlen fegyverük Balotelli és a vaktában megeresztett távoli lövései voltak, rettenetesen szarul játszottak. Az elmúlt hetekben annyit finomodott ez a helyzet, hogy szép lassan összeállt a védekezés, és Taarabt személyében a botcsinálta, több helyen lyukas 4-2-3-1-be leltek egy tükörszélsőt a jobb oldalra, így a támadójátékuk is kapott egy újabb dimenziót. Ezt az Atlético elleni BL-meccsen megfejelték némi lelkesedéssel, rengeteg futással és a csapatrészek közötti, kezdetleges szinergiával, amiben elkezdett érvényesülni Kaká (khmm, erősen megkopott) zsenije, Taarabt cselei, és Montolivo, akiből sosem lesz Pirlo, de egy átlag középpályás robotnál jóval komplexebb játékos. Szemben Hallegrivel, Seedorf rájött, hogy Montolivo a védelem előtt érzi otthon magát, és a verőembereknél (Muntari, Nocerino) sokkal hatásosabban olvassa a játékot. Na, ez tegnapra 20 perc erejéig összeérett, mint a kovászos ubi, és ha nem ellenünk mutatják be, kimondottan tetszett volna. A Milannak mákja volt, hogy az elején Tevez középre lőtte a labdát, majd a következő helyzetünknél Llorente luftot rúgott, és Licht is beleverte Abbiatiba a ziccerét, viszont az első 43 percet pontozással így is a hullarablók vitték el.

Kriplik

Kriplik

Aztán persze iszonyú nagy rohadékok voltunk: a 20 perc lankadt lófasz után jött a villantás. Rami égbe fejelt egy veszélytelen labdát, Marchisio lecsapott rá, Tevez a védők közé idén ezredszer berohanó Licht elé passzolt, amire a Milan nem tudott reagálni. Az egyszeri hülyegyerek szedi szét így a mesekönyvet, mint a Juve az első adandó alkalommal az addig nagyjából kereknek tűnő védelmet. A szezon egyik legszebb akciója volt. A második félidőre már nem maradt lényegi esemény: a Milan kifingott, veszélytelenül és meggyőződés nélkül támadtak, az ingyánnal pechesen összefejelő Poli nélkül nem tudtak megfelelően elől védekezni, és Seedorf a maradék szuflát is kikapta a csapatból, amikor lecserélte Montolivót. Tevez veszett nagy dugója persze roppant jól esett (Buffon mellett ő volt a MoM), de az első góllal és a hazai középpálya átszervezésével egyenesedtek ki igazán a kérdőjelek.

milan3

Valamikor januárban _beni a Roma elleni bajnokit a Celtic elleni, tavalyi BL meccshez hasonlította, és a tegnapi rangadó is illeszkedett a sorba. Úgy tűnik, nehezen tudunk mit kezdeni a komoly presszinggel, a rengeteg futással, és azzal, hogy már a labdakihozatalnál agyonvágják a játékunkat. Mindhárom meccsen kockásra nyomta a seggünket a háló, és mégis – kissé ironikus módon – mindhárom meccset lehoztuk nulla kapott góllal. Mindhárom találkozó után el kellett játszani a gondolattal: mi van, ha az ellenfél valamelyik komoly helyzete bemegy… Erről esetleg egy másik posztban – most viszont örüljünk még egy kicsit a melós, kissé szerencsés, ugyanakkor vérprofi sikernek: megint akkor mártottuk bele tövig a brét az ellenfélbe, amikor elhitte, hogy lehet sansza. Iszonyú nagy rohadékok vagyunk.

A zseniálisan találó címért köszönet az ex-indexfórumozó bianconero testvérünknek, aki Dincsit lepte meg SMS-ben ezekkel a szavakkal Nándi gólját követően. Alant pedig tekintsétek meg az összefoglalót Zuliani megunhatatlan hangjával.